Bozóki András hiányolja a kristálytiszta víziót
Miért állnak vesztésre a nyugatos felzárkózást ígérő reformok?
– A társadalom a Medgyessy-kormány idején elhitte, hogy a nehézségeknek
vége, hogy a jóléti rendszerváltás programjával, az európai csatlakozással
túljutottunk a hét szűk esztendőn, és további erőfeszítésekre és kreativitásra
már nincs szükség. Nagy megdöbbenést okozott, mikor kiderült, hogy ez nem így
van. Mindamellett ezt a csalódást a kormányfő hibái is fokozták. Az első
Gyurcsány-kormány idején a reformtervek kidolgozását a miniszterelnök a
választások miatt félretette. Ezért a reformkoncepciók kiérlelésére a
választások után kevés idő maradt, az őszödi beszéd pedig sokkolta a
nagyközönséget. Az intézkedések hitelessége kérdőjeleződött meg, hiszen
olyasvalaki kezdeményezte azokat, aki maga ismerte el, hogy ebben a témakörben
korábban nem mondott igazat.
A reformok kidolgozatlansága miatt immáron másfél éve tartó heves vitákból még
mindig nem látszik egyértelműen, hogy olyanok-e a koncepciók, amelyekért érdemes
áldozatokat hozni. Nem látható letisztult vízió arra vonatkozóan, hogy mitől
lesz jobb az egészségügy, a közlekedés vagy éppen az oktatás. A reformok
kommunikációja a pártok közötti huzavonával kizárólag politikai síkra csúszott,
és az emberek egész egyszerűen nem találják meg magukat az egész
„reformözönben”. A folyamathoz való viszonyuk kényszeredett, nem érzik magukénak
az intézkedéseket. Ez vezetett a jelenlegi bizalmi válsághoz, ami már az ország
reformálhatóságát veszélyezteti.
De miként lehet Magyarországot nyugatos fejlődési pályára állítani, ha a
reformok, a modernizációs kísérletek és a nagy ellátórendszerek átalakítása
kudarcba fulladnak?
– A költségvetés egyensúlyának helyreállításában sikeresnek tűnik a kormány,
ami önmagában értéket jelent. Egy jó közpolitika kezdőpontját jelentheti ez. A
kormány egyik kommunikációs hibája az volt, hogy a hiánycsökkentés, a
megszorítások már az elején összekeveredtek a reformokkal, így ez utóbbiak is
hamar népszerűtlenné váltak. Jelenleg úgy tűnik, a kormány majd a ciklus végén
elmondhatja, hogy felélték ugyan politikai tőkéjüket, de legalább a
költségvetést rendbe tették. Persze önmagában ezzel nem lehet választásokat
nyerni.
A magyarok évtizedek óta a „húzd meg, ereszd meg” gazdaságpolitika
elszenvedői: hol meglódul az életszínvonal, hol meg jönnek a megszorítások.
Mikor teremtődik meg a lehetősége, hogy kiszálljunk ebből a libikókából?
– Akkor, ha a működőképes reformokat végig lehet vinni. Amelyeket úgy
érdemes elkezdeni, ha elmagyarázzák a választóknak, hogy nekik miért lesz jobb.
Ha bezárnak egy iskolát egy kistelepülésen vagy egy kórházat egy kisvárosban,
akkor azt is el kell tudni mondani, hogy ettől miért lesz jobb az ott élőknek.
Ez a magyarázat hiányzik, talán azért, mert a kényszerű nadrágszíjmeghúzás
mögött nincs is igazán kidolgozott vízió. A kormány reformpolitikája olyan, mint
az egyszeri orosztanár módszere, aki csak egy órával járt előbbre a tananyagban
a diákjainál.
Különösen nagy károkat okoz az, ha csak olyanok támogatják a reformokat, akik
éppen pénzügyi hasznot kívánnak belőle húzni, például az egészségpénztárakat
alapító befektetők. Az sem használ egy ügynek, ha az egészségügyben a
több-biztosítós koncepciót kizárólagosan üdvözítőnek tüntetik fel, miközben
Európában többféle megoldással találkozhatunk. Aki csak egy napot is töltött már
el kórházban, az látja, hogy a legrosszabb, ha minden marad a régiben. Ezért
különös, hogy a reformkoncepciót ilyen környezetben sem sikerült a lakosság
számára érthetővé és elfogadhatóvá tenni.
A csehek és a szlovákok, de az észtek is ugyanabból a közegből, a rosszul
működő KGST-ből érkeztek, mint mi, mégis sikeresebbeknek tűnnek, különösen a
reformok terén.
– A különbség a Kádár által kialakított mutyizós, kijárós gulyáskommunizmus,
amihez hasonló sem Csehszlovákiában, sem Észtországban nem alakult ki. Az
említett országok sokkal könnyebben tudtak szakítani a múltjukkal, mert az előző
rendszert nem érezték magukénak, nem voltak büszkék a „legvidámabb barakkjukra”.
Hazánkkal ellentétben Csehszlovákiában nem lehetett mutyizni a kommunista
vezetőkkel, mert nem álltak senkivel sem szóba. Észtország még papíron sem volt
független. Ez erősebb motivációt és lehetőséget jelentett a rendszerváltás után,
hogy a különböző társadalmi csoportok szakítsanak a régi beidegződésekkel.
Ha már a kommunistáknál tartunk: nem jelent gondot, hogy sokszor a
piacgazdaság és a kapitalizmus legvehemensebb védelmezői olyan szakértők, akik
egykor a marxista gyökerű tervgazdaság hívei voltak? A világjobbító hevület
olykor mintha azonos lenne.
– Ez a szemlélet károkat okoz a reformoknak. A kapitalista rendszerek egyik
titka éppen a rugalmasságukban keresendő: abban, hogy nem az egyedül üdvözítő
modell társadalomra kényszerítésében, hanem a teljesítmények kibontakozásában
bíznak. A politikusok által oly gyakran hangoztatott piaci dogmatizmust még maga
Soros György, a piaci liberalizmus egyik legismertebb megszemélyesítője is
elutasítja. Az életképesség, a pragmatizmus és a tiszta szabályozás kidolgozása
számít egy rendszer kialakításánál, ami például teret enged a piaci és az állami
szektor működésének értelmes összehangolására.
Mégis miként tud kialakulni egy olyan magyar vízió, amely működőképes, amit a
tények igazolnak, és az emberek elfogadnak?
– Sokat lehet erről vitatkozni, de érdemes figyelembe venni Szlovákia
példáját. Igaz, hogy északi szomszédunknál tízszázalékos a gazdasági növekedés,
sokáig koherens volt a gazdaságpolitikájuk, de a rendszerből tömegek estek ki.
Kelet-Szlovákiában éhséglázadások is kitörtek már. Azok a koncepciók jók,
amelyek nem szakítják ketté a társadalmat. Számomra a szlovén kapitalizmus
példája a legszimpatikusabb, ahol megtalálták az állami és magánszektor
működésének szerencsés és sokak számára vállalható arányát.
Tény, hogy a jelenlegi magyar modell nem jól működik. Ahogy Kornai János írta az
egészségügyi reformról: olyan, mintha a pincérek szavaztak volna arról, hogy a
vendégeknek milyen arányban szolgálnak fel teát és kávét, majd
ötvenegy–negyvenkilenc százalékban összeöntötték a kávét a teával. A közérzet is
olyan, mintha mindenki ezt a löttyöt iszogatná.
Igaz, hogy a reformoknak mindig lesznek ellenfelei, mert azok a fennálló
viszonyok megváltoztatását célozzák. Minden változtatás konfliktusokat okoz, de
ha tisztább és becsületesebb jövőképet ad, akkor azokat érdemes vállalni.
Egyébként az államigazgatás rendelkezik azzal a „menedzsertudással”, hogy az
értelmes vízióval és támogatottsággal rendelkező reform részleteit aprópénzre
váltsa?
– Európában jellemző az erős bürokrácia, amelyről például Franciaországban,
Németországban vagy éppen Olaszországban sokat tudnának mesélni – a gazdaság
mégis jól működik. Bár a magyar államigazgatás nem tekinthető sem modernnek, sem
hatékonynak, azt is látni kell, hogy az államot nem lehet egy vállalat mintájára
irányítani. Sokkal diktatórikusabb eszközei vannak egy részvényesek által
kinevezett menedzsmentnek, mint a választók által demokratikusan megbízott
politikusoknak. Benyomásaim szerint mind a miniszterelnöknek, mind a gazdasági
miniszternek voltak olyan illúziói, hogy az országot el lehet vezetni egy cég
mintájára is.
Az államigazgatásba általában olyan emberek mennek dolgozni, akik a
kiszámíthatóság, a biztonságos életpályamodell hívei. Nemcsak végrehajtják a
munkát, hanem minden esetben szigorú törvényi kötelezettségeknek kell eleget
tenniük, hiszen az adófizetők pénzével bánnak. Ezért lassúbb a tevékenységük,
mint a magánszférában dolgozóké. Sokszor tapasztalható türelmetlenség a vezető
politikusok részéről, hogy gyorsan lépjenek, és kikerüljék a bürokráciát. De ez
hosszabb távon nem kifizetődő. Az említett nyugat-európai országok azért
sikeresek, mert – bár rájuk is jellemző a bürokrácia – a gazdaságot többnyire
békén hagyják.
A nyáron jelent meg könyve, az Ars politica, amely többek között
minisztersége másfél évének állít emléket. Amiről ír, arról ma nem sok szó esik.
Hiszen alig hallani bármit is a kulturális élet megreformálásáról, például a
vidéki zenei klubok hálózatának létrehozásáról vagy az Opera megújításáról. Nem
bírta a rendszer a reformot?
– A rendszer bírta volna, de utódom nem akarta folytatni, amit elkezdtem.
Ahogy az egyik művész fogalmazott, ő „a régi lobbik embere”, aki végső soron
konzervatív kultúrpolitikát folytat. Ami a lényeget illeti: a kulturális élet
finanszírozását úgy kívántam átalakítani, hogy ne csak a régi kiváltságos
intézmények és a hozzájuk kapcsolódó klientúra részesüljön az állami
támogatásokból, hanem egy nyitott, áttekinthető rendszeren keresztül új műhelyek
és korábban nem támogatott műfajok képviselői is. A kulturális élet szereplőinek
jelentős része politikai lojalitása miatt a Kádár-rendszerben kiváltságos
helyzetben volt. Én viszont úgy gondoltam, hogy nyugatos reformokkal a
megújulás, az esélyteremtés és a teljesítményelv felé érdemes elvinni a
finanszírozást. Ezt persze konfliktusok nélkül nem lehetett megúszni.
Fontos feladatomnak tartottam racionális gazdasági működésre rávenni a „szent
tehenekként” működő nagy kulturális intézményeket is. Az Opera esetében kétezer
felé közelített az alkalmazotti és bedolgozói létszám, miközben a világhírű
milánói Scalában hétszázan dolgoznak. Húszmilliós díszletet készítettek pár
előadásra, ám a díszletmunkásoknak nem jutott fizetés. Nyolcszázmillióval
csökkentettem a dalszínház költségvetését, a főigazgató pedig százötven embert
bocsátott el, és százzal csökkentette az előadások számát. Minden előadás
sokmilliós veszteséget hozott, miközben folyt a pazarlás. Ez így nem mehetett
tovább. Megelőztük a korunkat, amikor egy monopolhelyzetű állami intézménynél is
a közpénzekkel való felelős elszámolásra, a pénzügyi egyensúlyra törekedtünk.
Nem csodálkozom azon, hogy ennek az Operában nem örültek, de nekik is meg
kellett barátkozniuk azzal a gondolattal, hogy demokráciában élünk. Miközben ők
tiltakoztak, a Sziget nagyszínpadán harmincezer fiatal vastapsa közepette
adhattam át egy díjat a legtehetségesebb rockegyüttesnek. Meggyőződésem, hogy a
baloldal azért is tudott a választásokon a vártnál több fiatal szavazót
megnyerni – és ezáltal győzni –, mert hatott rájuk a kormány nyitott
kultúrpolitikája.
Milyen tanulsággal szolgált ez az időszak?
– Elsősorban azzal, hogy érdemes megpróbálkozni a változtatással. Azért még
nem kell politikusnak lenni, hogy minden úgy maradjon, ahogyan addig volt.
Meggyőződésem, hogy ezekben az években megtanulta a politikai elit és a
társadalom is, hogy a felelőtlenség korának vége. Az uniós tagsággal ugyanis nem
oldódnak meg automatikusan a problémáink. Nem várhatjuk mindig, hogy gondjainkat
mások oldják meg helyettünk. Az elmúlt másfél év történéseinek fegyelmező
hatásuk van, a politikusok tisztában vannak azzal, hogy nyakló nélkül nem
költekezhetnek. Ma már a társadalomban erőteljes az igény arra, hogy az ország
problémáit valódi megoldásokkal, érdemi lépésekkel kezeljék. Ez kényszerítően
hat az összes pártra. Ezért fontos, hogy a reformok végiggondoltak és világosan
elmondhatóak legyenek.
Bár a kivitelezésen lehet, de a szocialisták reformelkötelezettségén nem
érdemes vitatkozni. Mit gondol, az alternatívaként szóba jöhető Fidesz képes
modern, nyugatos, reformokba belevágó, kormányzóképes párttá válni?
– A szocialisták különböző csoportosulásokból állnak, amelyek hol
támogatják, hol pedig akadályozzák a reformot. Elvileg nem zárom ki, hogy a
Fidesz pozitív irányba változhat. De tény, hogy ők 2001-ben letértek a
fegyelmezett gazdálkodásról és arról a piacpárti politikáról, melyet addig
képviseltek: az elmúlt hat évben kimondottan populista, állambarát, etatista
politikát hirdettek. Mintha ők védenék a kádári „vívmányokat” a szocialistákkal
szemben. Tudom, a Fideszben sokakat zavar Orbán politikája és retorikája, és
inkább a közép felé húznák a pártot, egy mérsékeltebb, centrista pozícióba. Bár
ugyanerre, ha az érdekei úgy kívánják, Orbán is hajlandó lehet. Csak neki már
nemigen hisznek a másik oldal szavazói. Idővel a Fidesznek is választ kell adnia
arra, hogy milyen reformokat vezetne be, miként képzeli az euró bevezetéséhez
szükséges gazdasági feltételek elérését.
Előfordulhat, hogy az MSZP képes lesz a mai helyzetéből felállni?
– Nem akarok jósolni, de alighanem kevesen fogadnának erre. Ilyen
mélypontról még nem állt fel párt. A Bokros-csomag idején volt hasonló a
szocialisták népszerűségvesztése, de akkor az ellenzék is megosztott volt, és az
SZDSZ erős középpártként a mainál összehasonlíthatatlanul jobban állt. Ráadásul
a Bokros-csomag után egy évvel a gazdaság már elindult jó irányba, és nem
küzdött bizalmi válsággal Horn Gyula, az akkori miniszterelnök.
2007. 11. 30. (XI/48)
