Európai tapasztalatok mutatják, hogy mindig elképzelhetőek új korszakok.
Gondoljunk például arra, amikor – 1992 és 1994 között – a teljes olasz politikai
elit válságba került, lejáratódott (átfogó ügyészi vizsgálódások indultak, és
bizony találtak is szép számmal felelősöket), és utána egy merőben új korszak
kezdődött. Igaz, ennek az új korszaknak az a Berlusconi lett a kulcsfigurája,
aki ellen épp most is megindulhat egy aktuális per. Vagy gondoljunk
Spanyolországra, ahol az Aznar-kormány 2004-ben abba bukott bele, hogy az
emlékezetes madridi merénylet kapcsán az ETA-t vádolta, holott a robbantást
végül is az al-Kaida egy helyi sejtje vállalta magára.
Olaszországban 1994 után teljesen megújult a politikai paletta. Spanyolországban
egy váratlan lehetőség a baloldal ölébe hullajtotta a választási győzelmet.
Magyarországon vajon elképzelhető-e bármiféle megújulás? Lehet-e más a politika,
ha mindig, minden körülmények között ugyanazok a főszereplők, és szinte
kizárható bármiféle intézményes és személyi megújulás?
Azt hiszem, az október 23-át követő hétnek is fontos kérdése ez. Hiszen mit
látunk? A történtek kapcsán valamennyi mérvadó politikai fél elmondja a maga
verzióját. A kormányoldal arról beszél, hogy a Fidesz áll valójában az utcai
randalírozók mögött. A Fidesz pedig rendőri erőszakot említ, amely mögött
„természetesen” Gyurcsány Ferenc áll. Nem vitatom, hogy a politikában normális
állapot, ha az ellenérdekelt felek a másikra mutogatnak. De az elemzőben olykor
fölvetődik a kérdés: miközben a felek folyton arról papolnak, hogy a békésebb
politikai légkör számukra létkérdés, mit tesznek ténylegesen ezért? Nem
kellene-e némileg toleránsabbnak lenniük ellenfeleikkel is? Nem kellene-e
például kimondaniuk, sőt akár párthatározatba foglalniuk: attól, hogy a másik
tábor vezére nyeri a választásokat, mi még nyugodtan fogunk aludni?
Azaz: nem kellene-e talán komolyan venni a demokratikus köztársaságot és
versenyt? Annak a politikának, ami a mai Magyarországon létezik, nagyon komoly
rákfenéje, hogy nem tud mit kezdeni a politikai vetélytárssal. Megértem én, hogy
hazánknak szinte csak egypártrendszerű hagyománya van. A dualizmus korában ugyan
sok párt képviselői ültek a parlamentben, de kormányozni szinte mindig ugyanazok
kormányoztak. A Horthy-korszakban szinte ugyanez a helyzet: az ellenzék nem
mutathatta meg, mit tud. Az 1945 utáni korszakban (egy rövid demokratikus
intermezzót leszámítva) már a pártok száma is lecsökkent, hogy aztán a
Kádár-korszakban valóban csak egy párt maradjon. 1990-től nem pusztán a
többpártrendszer tért vissza, de örvendetes újdonságként a gyakori váltógazdaság
is, mégis – úgy látszik – az évszázados hagyomány eleven és erős: a magyar
pártok nagyon nehezen tudják elviselni ellenzéküket vagy ellenzékiként
kormányukat. A négyéves váltógazdálkodás nem kis részben azért következett be,
mert a felek egyszerűen képtelenek tovább tűrni a másik oldal működését. A
felek, és a mögöttük álló választói tömegek dettó.
Magyarországon a politika és a mögötte álló választóközönség maga gerjeszti a
félelmet. Majd pedig csodálkozik, hogy az ellentábor éppen úgy fél tőle, mint ő
az ellentábortól. Holott egyszerűen csak arról van szó, hogy – mint ahogy Bibó
István és oly sokan mások megfogalmazták – a demokráciához demokraták kellenek.
Így, többes számban. Nem pusztán csak sok-sok demokratikus érzelmű személyiség,
hanem minimálisan kettő, de inkább több demokratikusként azonosított, elfogadott
párt. Másképpen ez nem megy. Ha azt mondjuk, hogy az ellentábor vezérének és
pártjának választási győzelme esetén disszidálunk, nos, akkor ezzel valójában
egy önvallomást teszünk. Azt mondjuk, hogy „egy, csak egy legény van talpon”, és
mindenki más populista, szélsőjobboldali, fasiszta, radikális, liberálbolsevik,
kommunista és így tovább. Ilyen helyzetértékelésekből pedig nagyon nehezen
születik majd demokratikus pártpolitikai verseny.
De ha ilyen vigasztalan a kép, akkor mi következik mindebből? Legelőször is
azzal kellene tisztába jönni, hogy itt egy nagyon erős állampárti hagyomány
működik. Ez a hagyomány hangsúlyozottan nem a Kádár-rendszer öröksége, hanem –
mint utaltam rá – jóval régebbre datálódik. A magyar politikatörténetnek szinte
állandó jellemzőjéről van szó: mindig van egy önmagát a többinél magasabb
posztra helyező – én úgy mondanám – menedzserpárt, amely azt hirdeti magáról,
hogy mindent ő tud a legjobban. Ő csatlakoztatja Magyarországot Európához, ő
szerez hitelt, ő hiteles, míg ellenfelei nem. A probléma ma az, hogy legalább
két ilyen párt van: az MSZP mellett megjelent a Fidesz is. Gondoljunk csak arra,
mi lett volna, ha az 1920-as években Bethlen Istvánnak van egy rivális
menedzserpártja? Valami ilyen helyzet van most. Az október 23-a óta fokozottan
tapasztalható indulatok és gyűlöletek hátterében tehát nem az áll, hogy volt-e
vipera és mennyi a rendőröknél, hanem az, hogy immáron közeledünk a
kétállampárt-rendszerhez, és ez Magyarországon nem nagyon ismert, mindazonáltal
vészesen konfliktusos helyzetet teremt.
2006. 11. 03. (X/44)
