Közel sem új kelet? jelenség, hogy az apák elérhetetlenek szeretteik számára, nem vesznek részt családjuk életében. A család- és fajfenntartásért folytatott küzdelem mindig is óriási terheket rótt a családfőkre, elszakította őket otthonuktól, s ez rendre pótolhatatlan hiányt okozott gyermekeik életének, személyiségének alakulásában. Ezt a hiányt a modern kori elmagányosodás és a zárt kiscsaládok elterjedése előtt némileg az tudta pótolni, hogy egy adott közösségben mindig akadtak egyéb elérhető férfiminták, melyek alapul szolgálhattak egy normális apaszerep összerakásához. Buda Béla pszichológus előadásában utalt arra, hogy régebben a tradicionális apaságra jellemző irracionális, megelőlegezett tekintély elfogadtatása egyben a meglévő társadalmi rend fenntartását is szolgálta. Az elmúlt kétszáz évben a társadalom egyre gyorsabb ütemben változott, ez a generációs különbségek elmélyülését, a lázadás fölerősödését idézte elő az újabb és újabb generációknál. A generációk váltakozása annyira felgyorsult, hogy ma már 6-7 év alatt lejátszódik egy nemzedékváltás – ennyi év korkülönbség ugyanis már generációs távolságot jelent az egyének mentalitásában. Buda Béla sorra vette az elmúlt korokra jellemző apaképeket, a hagyományos, paternalista társadalom máig élő vonásaiból kiindulva a 20. század férfiatlanító-apátlanító emancipációs mozgalmain át a mai sokszín? kort elemezte. Napjainkban ugyanis a legkülönfélébb apaságfelfogások jellemzik a társadalmat. Összességében úgy tűnik, hogy mára újból széles körűvé kezd válni a felismerés: a gyermekvállalás minden ízében kétszemélyes vállalkozás, a gyermek biológiailag úgy van beprogramozva, hogy elengedhetetlen számára a kettős szülői kötés, s csökkenni látszik az eddigi apa–gyermek távolság.
A társadalom családszemléletének egyik legfőbb hibáját Ranschburg Jenő pszichológus az anya–gyermek kapcsolat elődlegességében látja, ami jól tükröződik a válóperek gyakorlatában is. Az anya gyereknevelésben betöltött szerepének felértékelése az apa rovására azért is káros, mert mind a fiú-, mind a lánygyermekek férfi, illetve női szereptanulása már igen korán az apa és az anya egymáshoz való viszonyára épül. Elsősorban mindannyian emberek vagyunk – fogalmazott Ranschburg –, s csak a másik nem társaságában viselkedünk nőkként vagy férfiakként. A gyerek ebben a viszonylatban sajátítja el a megfelelő nemi szerepet, s ha bármelyik szülői fél hiányzik, a szerepminta alapjaiban hibádzik. Nálunk nincs kultúrája a válásnak, ezért okozhat a gyerek–apa kapcsolat egy egész életre szóló problémát, ha mondjuk az anya "bosszúja" miatt a gyerek láthatása rendre meghiúsul. Optimális esetben az apa mindennapi kapcsolata fennmarad a gyerekkel, akinek nevelésében továbbra is a lehető legaktívabban részt vesz: segít, számon kér, hoz-visz. Az is téves szemlélet, hogy az anyák kvázi tulajdonuknak tekintik a gyerekeiket, s ilyenformán, ha sérelem éri őket, válás nélkül is hajlamosak a többnyire távol lévő apa ellen hangolni csemetéiket. Az anyától rendkívüli mértékben függ az apa és a gyerek kapcsolata, az egészséges apa–gyerek kapcsolat tehát egészséges családot igényel.
Ranschburg Jenő kitért a családon belüli erőszak problémájára is: óva intett az e téren is jellemző egyoldalú szemlélettől, amely kizárólag a férfit tekinti lehetséges agresszornak, a nőt és a gyermeket csakis áldozatnak. Holott sok olyan eset van, ahol a női – többnyire nem fizikai – erőszak szinte az őrületbe kergetheti a másik felet, s a szakember nem egyszer látott olyan helyzetet is, amikor a gyerek nőtt a család fejére, és vált szabályos agresszorrá.
2003. 04. 18. (VII/16)
