„Nem fogom elfelejteni, milyen volt gyereknek lenni, amikor nagy leszek” – tökélte el magában egy párizsi kislány valamikor a múlt század elején. Nem véletlenül: a jómódú családba született Françoise Marette-nek a kor elvárásai szerint nem illett a tudás után túlságosan vágyakoznia (gyakori kérdezősködését rendszeresen az esti desszert megvonásával büntették). Pedig érdeklődése szinte mindenre kiterjedt: falta a műszaki folyóiratokat, magától megtanulta a morzejeleket, és megépített egy rádiót (később ennek a működéséhez hasonlította, ahogyan a tudatalattink révén, látható anyagi eszközök nélkül kommunikálunk). Nyolcévesen kijelentette, „oktatási orvos” szeretne lenni, aki „segít a szülőknek nevelni és megérteni a gyermekeiket”. Ez maradéktalanul valóra is vált.
Azt, hogy gyerekorvos-pszichoanalitikusként családoknak tudott segíteni, emellett hatással volt az oktatásra, sőt a gyerekekről való gondolkodást alapjaiban átformálta, a személyes elhatáro-záson túl élete meghatározó eseményei készítették elő. Újszülöttként egy ír dadus gondjaira bízták, aki elárasztotta szeretettel, de hasonlóan erős szálakkal kötődött a kokainhoz is, amit Françoise anyjától elcsent ruhákban, Párizs egyik előkelő bordélyházában szerzett be. Mikor fény derült a titkos kiruccanásokra, azonnal elbocsátották, a családi legenda pedig a hirtelen elváláshoz köti, hogy a nyolc hónapos csecsemőnek súlyos tüdőgyulladása lett. Anyja a legkritikusabb 48 órában folyton beszélt hozzá, és a testéhez szorítva tartotta, hogy visszahozza az életbe. Elhamarkodott lenne ugyanakkor ebből későbbi szeretetteljes anya-lánya kapcsolatra következtetni. Suzanne Marette sehogyan sem értette lánya intellektuális éhségét, és biztosra vette, hogy tudós nőként arra lesz ítélve, hogy vénlányként, a társadalom szemében fekete bárányként éljen. Miután pedig a kedvenc gyermek, a tizennyolc-éves Jacqueline csontrákban meghalt, már nemcsak az anya kényszerítő elvárásai, hanem ideiglenes elmezavara is teherként nehezedett Françoise-ra. Hiába imádkozott anyja utasítására elsőáldozása előtti estén nővéréért (egy hiedelem szerint ilyenkor csoda történhet), ez nem segített. Suzanne összeomlott, és kijelentette, jobban örülne, ha kisebbik lánya halt volna meg a kék szemű, vonzó Jacqueline helyett.
Françoise lányként egyedül maradt a hétgyermekes családban. Mindenki más valószínűleg feladta volna továbbtanulási álmait az időskori elhagyatottságtól is félő Suzanne Marette kérlelhetetlen ellenállásával szemben. (Nem engedte a tanároknak, hogy lányát felterjesszék az érettségire, amikor pedig az apja közbelépésének köszönhetően ez mégis megtörtént, nem ébresztette fel a vizsga napján.) Egy ideig Françoise is a kor szokásainak megfelelően zongorázással, festéssel, olvasással töltötte éveit, majd engedelmes gyermekként igent mondott a család egy barátjának házassági ajánlatára. Huszonegy évesen végül beiratkozott a Sorbonne orvosi karára, ugyanakkor mindez olyan lelkiismeretfurdalást keltett benne anyjával és vőlegényével szemben (aki szintén nem akarta, hogy tanuljon), hogy felkereste René Laforgue pszichoanalitikust.
2017. 03.03. (XXI/09)
