A zenés dráma 1965-ben öt Oscar-szobrot gyűjtött be, köztük a legjobb film, rendezés és zene díját. A musicalek ebben az időszakban fénykorukat élték: az előző évben a My Fair Lady győzedelmeskedett, méghozzá a Mary Poppins felett, amelyben – csakúgy, mint
A muzsika hangjában – szintén Julie Andrewsé volt a főszerep. El is vitte a legjobb női főszereplőnek járó Oscart, a következő évben azonban nem duplázhatott A muzsika hangjával. 1964-ben Audrey Hepburnt nem merték jelölni, mivel széles körben helytelenítették, hogy a My Fair Lady főszerepét nem Andrews kapta, aki amúgy a Broadwayn már jó ideje színpadi formálója volt Eliza szerepének. (Ráadásul Hepburn, bár alakítása emlékezetes volt, nem saját maga énekelt.) Mindenesetre A muzsika hangja közönségsikere már félszáz éve vitathatatlan: minden idők ötödik legjövedelmezőbb filmjeként jegyzik, kiváló művészek együttműködésének máig élvezettel fogyasztható gyümölcse.
Robert Wise rendező a West Side Storyval már jól vizsgázott a musical műfajban, mi több: alkotói palettáján a sci-fi, a western vagy éppen a pszicho-horror is megfért. Mesterien bánt a színekkel, s ez minden bizonnyal segítségére volt abban, hogy a több éve színpadon futó darabot sikerrel vigye mozivászonra. A film lenyűgöző képi világa úgy kezdődik és zárul, ahogyan az égből a mindent látó tekintet simogatóan végigfut a természetes és az ember alkotta tájon – a film nagytotáljainak máig hasznát veszi az osztrák országimázs és a történet helyszínét adó város, Salzburg is. A történet pedig mindaddig számot tarthat a nézői érdeklődésre, amíg az emberi érzés, a gyerekek, a család szeretete vagy a zene része a földi életnek, vagy éppen amíg a nácizmus borzalmairól beszélni lehet és kell – idestova hetven éve. A történelmi vetület miatt is több ez, mint szórakoztató családi mozi, remek karakterekkel és fülbemászó dallamokkal.
2015. 06. 12. (XIX/24)
