Cain bevallottan maga is erősen introvertált, noha karrierje nem erre enged következtetni. A Harvard jogi karán végzett, majd a Wall Streeten folytatott sikeres ügyvédi praxist.
A szíve vágya azonban mégis az volt, hogy csendes, elmélyült munkát végezhessen, ami sok írással, olvasással, kutatással jár. Már gyerekkorában is szívesebben olvasgatott, amíg a többiek a nyári táborban hangos csoportos játékokat játszottak, de idővel egyre több olyan jelzést kapott, hogy viselkedése „abnormális”. Minden erejét összeszedve félretette hát könyveit, és megpróbált „társaságibb” életet élni, sőt, karriert is úgy választott, hogy bebizonyítsa: nincs vele semmi baj.
Az ügyvédnő tudományos kutatásokon alapuló, de mégis olvasmányos formában fedi fel az olvasó előtt, hogy az introvertáltság miért nem azonos a személyiségzavarral vagy az embergyűlölettel. „Az amerikaiak harmada-fele introvertált – más szóval, három ismerősünk közül legalább egy. (Tekintve, hogy az Egyesült Államok a világ egyik legextrovertáltabb nemzete, ez a szám legalább olyan magas, mint a világ többi részén.)” Cain szerint korunk és társadalmunk uralkodó értékrendje egyre inkább az az extrovertált ideál, „aki rajong a társas életért, (…) és remekül érzi magát a rivaldafényben”. Míg az introverzió olyan „másodosztályú személyiségvonás” lett, amely „valahol a helytelenítendő és a személyiségzavar között létezik”, az extroverzió istenítése szinte „elnyomó ideológiává” nőtte ki magát a modern nyugati társadalmakban.
2014. 01. 17. (XVIII/3)
