Doyle 1880-ban húszévesen hajóorvosként szolgált a Reménység nevű hajón. Mint a leírásokból kiderül, az ifjú kezét gyakorta borította fókák és más tengeri állatok vére, ruhája pedig sokszor annyira átfagyott, hogy a hajó kályhájánál kellett felmelegítenie ahhoz, hogy átöltözhessen. A hét hónapos út során a hajó mintegy 150 kilométerre közelítette meg az Északi-sarkot. Az út nem kevés veszélyt rejtegetett: „A mérnök mesélte, hogy egyszer egy jegesmedve mérföldeken át kergette a legénységet a jégmezőn. Hogy eltereljék a figyelmét, apránként elé dobáltak mindenfélét futás közben, de mire a csónakot elérték, már kis híján mezítelenek voltak” – írja Doyle.
Mivel először szolgált hajón, nem kellett volna részt vennie a fókák lemészárlásában, ám mégis sokszor csatlakozott a vadászokhoz e nem éppen nemes tevékenység közben. Többször vízbe is esett, amit a hajó kapitánya némileg szórakoztatónak tartott, és „a nagy északi búvár” gúnynevet ragasztotta rá, noha a helyzet igazán nem volt tréfás, tekintve, hogy Doyle a jeges vízben percek alatt halálra fagyhatott volna.
A hajó célja a lehető legtöbb fóka és bálna elejtése volt. Talán nem véletlen, hogy Doyle örökösei oly sokáig nem járultak hozzá a napló kiadásához: az elbeszélések ugyanis a maga brutalitásában festik le a fókák, bálnák, jegesmedvék leölését, megnyúzását. Az állat- és környezetvédelem akkor még nem volt szempont; egy híres korabeli hajókapitány például azzal kérkedett, hogy pályafutása során 533 bálnát ölt meg.
2012. 10. 05. (XVI/40)
