Évát 1944. június 3-án deportálták Auschwitzba. A kiskamasz írásos hagyatékát az utolsó pillanatokban csempészte ki Mariska nevű szakácsnőjük a gettóból. A kislány naplója kulcsát a nyakában viselte egy láncon.
„Az egyik rendőr meglátta a nyakamban a kis aranyláncomat, amit a születésnapomra kaptam, és amin a te kulcsodat viselem, kis Naplóm. »Még mindig nem tudják, hogy nem szabad aranytárgyat maguknál tartaniok? Ez most már nem zsidó magántulajdon többé, hanem nemzeti vagyon«" - írja Éva 1944. május 5-én. Mielőtt vagyontárgyát átadta volna, a napló kulcsát átfűzte egy bársonyszalagra, de előtte megkérdezte a rendőrt: „Biztos úr, bársonyszalagot vihetek a gettóba?"
A vékonyka kötet gyermeki narratívája megdöbbentő őszinteséggel vall halálfélelmeiről, megaláztatottságáról, kiszolgáltatottságáról, mindazokról a nyomorúságokról, melyekkel kislányként szembesült. Beszámol arról, hogyan kobozzák el a csendőrök a rég áhított piros biciklijét, amit Pénteknek keresztelt, és éveken át gyűjtögetett rá. Nem hagyja nyugodni barátnője, a kis Münczer Márta tragédiája, akit 1941-ben hurcoltak el szüleivel Kamenyec Podolszkba. Feltehetőleg agyonlőtték őket. Márta édesapjának Bukovinában született édesanyja hiába látta meg a napvilágot Magyarországon, irataikat a hatóság nem találta rendben. „Akik nem Magyarországon születtek, azokat a zsidókat elviszik Lengyelországba, és ott valami nagyon rossz történik velük!" - írja Éva. A gyermek gyakori rémálmaiban Márta mellett áll, és várja, hogy agyonlőjék.
2012. 08. 03. (XVI/31)
