Az együttes neve Staff Benda Bilili, ami annyit tesz: „nézz túl a látszaton”. A közönségnek, úgy tűnik, ez a világ egyre nagyobb részén sikerül, mert ahová a zenekar megy, mindenhol sikert arat. Sőt, különleges történetükről már film is készült, amelyet a francia Renaud Barret és Florent de la Tullaye rendezett, akik korábban a reklám és fotózás-újságírás terén keresték kenyerüket, ám kiábrándulva munkájukból és a nyugati világ zajából, Afrikába utaztak valami emberi téma után kutatva.
Egy drága étterem előtt hallották meg az ott kolduló zenészek játékát, ami első hallásra megtetszett nekik. A francia látogatók először azt gondolták, segítenek a bandának elkészíteni egy lemezt, és a promóciós anyaghoz elkezdték filmezni a zenészek életét. Végül a kis digitális kamerával kivitelezett „filmezés” öt évig tartott, amelynek során végigkísérték az együttes tagjainak sorsát, és egy különös anyagot sikerült összeállítaniuk Kinshasa utcáiról, a számkivetettek és utcagyerekek világáról.
A film a tavalyi cannes-i filmfesztiválon nagy sikert aratott, 2009-ben elkészült a lemez, az együttes pedig feljutott a világzenei chartok élére, sőt európai koncertturnét is tartott. Barret szerint a film egyik fő üzenete, hogy ha vannak álmaink, akkor azok mellett ki kell tartanunk. A Benda Bilili tagjai például rendszeresen összejöttek a kinshasai állatkert egy félreeső, nyugodt zugában, ahol meghatározott időpontokban próbáltak – már jóval azelőtt, hogy a fehér látogatók beléjük botlottak. Az együttes vezetője, a közel hatvanéves „Papa Ricky” atyai tekintéllyel igazgatta a tagokat: a késést nem tolerálták. Bár ekkor még nem volt semmilyen fellépés vagy lemezlehetőség a láthatáron, Papa Ricky már ekkor arról beszélt, hogy egyszer még híresek lesznek.
A tagok eleinte próbáltak bejutni egészséges barátaik zenekaraiba, ám mozgáskorlátaik miatt nem voltak szívesen látott vendégek. A társadalom semmit nem tesz a betegek megsegítésére, így a puszta életben maradásuk is felért egy csodával. A látszólag leküzdhetetlen nehézségek ellenére a bandatagok családot is alapítottak, és megpróbáltak utcai árusként is kenyeret keresni. Bár az egészség terén a sors látszólag szűkmarkúan bánt velük, úgy látszik, lelkükben annál nagyobb adagot kaptak optimizmusból. Ahogyan az egyik tag, Theo Coude fogalmaz: „Attól, hogy nem tudunk járni, még emberek vagyunk, és különben is a fejben, a gondolatokban dől el minden.”
A film nem a szokásos „szegény afrikai elmaradott népek” képet sugallja, hanem a valós küzdelmek bemutatásával rávilágít: a nehézségek ellenére is vannak, akik képesek megőrizni az élethez való pozitív hozzáállásukat. „A film nem a szegénységről, nem Afrikáról és nem is a rokkantságról szól. Ez a film az erőről szól! – summázta Barret alkotásuk lényegét. – Háttérbe szorítottuk az egónkat. Nem akartuk azt sugallni, hogy itt jönnek a fehérek, és kimentik a nyomorból a feketéket. Ők éppúgy segítettek rajtunk, mint mi őrajtuk. Kölcsönös adáson alapult a kapcsolatunk.”
Bár az ország közel húsz évig tartó elzártsága miatt a kongói zenészek kénytelenek voltak saját kútfőből meríteni, az ország ezen a téren mégis a kreativitás melegágya lett. Közel 450 törzs él Kongó területén, mindegyik egyedi zenei kultúrát képvisel. Az együttes tagjai is mind más-más törzsből származnak, így a kongói zene sajátos keveréke ötvöződik dalaikban a reggae, a rumba, a blues és a funky elemeivel.
A dalok általában az élet „nagy dolgairól” szólnak. „Ha történik velük valami, mindig írnak egy dalt.” Énekelnek a szülőknek arról, hogy vigyék el gyermekeiket a védőoltásokra, írassák be őket az iskolákba; vagy arról is, ha valakire „rámosolygott a szerencse”, és a kartondoboz után sikerült egy matracot szereznie.
„Egykor kartondobozon aludtam,
De a jószerencse rám mosolygott,
Matracot kaptam.
Ez megtörténhet veled, vele és velük is,
Egy embert nem kell leírni,
Az esély egyszer csak utolér,
Sosem túl késő.”
A banda „kemény magját” három, deréktól lefelé béna középkorú férfi alkotja, akik életük nagyobb részét az utcán, nyomorban töltötték, és a zene segítségével próbálták megőrizni elméjük épségét. Úgy tartják, „muszáj, hogy az embernek legyenek álmai, különben hamar elpusztul ebben a városban”. Bár a lábuk nem mozog, az egyik tag kiválóan tud a kezével is breakelni. Mindannyian házi készítésű hangszereken kezdtek játszani, de a legnagyobb meglepetést az egyik utcagyerek, Roger okozta, aki még 2003 körül, tizenkét évesen csatlakozott a bandához. Roger egy bádogdobozból, egy fadarabból és egy kifeszített nylonhúrból készített magának „gitárt”, és meglepő dallamokat tud előcsalogatni a furcsa szerkezetből.
Az együttes már Európában turnézik nagy sikerrel, de a tengerentúlon is ki akarják próbálni magukat. Arra a kérdésre, hogy vajon nem árt-e meg nekik az újdonsült sztárélet, a rendezők azt felelték: egyedül Roger lehet veszélyben, a többiek már idősebbek, életük nagy részét nyomorban töltötték, és valószínűleg most sem Ferrarira fogják költeni a pénzt. Megelégednek azzal, ha a családjukról képesek gondoskodni, és a gyermekeiket iskolába tudják küldeni.
2011. 06. 24. (XV/25)
