hetilap

„Egyre inkább a sors kegyeltjének érzem magam. Ki gondolta, hogy a gyomai négyelemis iskolából, a vizesárok mellől, ahol felnőttem, Pestre kerülve egy-kettő-három, és ismert, befutott színész leszek. És ez már tart több mint hatvan éve. Ki gondolta, hogy 1945-ben Pesten egy légópincében ismerkedem meg azzal a nővel, aki hozzám jött feleségül, és aki azóta is segíti, vigyázza, óvja az életemet. És azóta is olyan szituációkat tesz elém az élet, amit csak el kellett fogadnom. Most, nyolcvankét évesen úgy látom, hogy abban a sok jóban, szépben, sikerben, amiben részem volt, alig volt érdemem. Mintha tizenévesen a sors a kezembe tett volna egy olyan csodálatos forgatókönyvet, olyan irányjelzőt, ami mentén csak végig kellett lépkednem. Pedig annak idején úgy mentem végig a Váci utcán, mintha minden jó és siker csak a magam érdeme lett volna. Nem szeretem túlzottan a fiatalkori rómeós alkatú önmagamat. Megáldott az Isten pirospozsgás színnel, hullámos szőke hajjal és egy kis lukkal az arcomon, ami fiatalos mosolyt festett rám – mindezt én később igen-igen megutáltam. Gejlnek éreztem. Jobban szerettem az élet által megnyúzott arcokat és szerepeket” – mondta a színészóriás a Heteknek három éve adott interjújában (A Tanú vallomásai.  2007. április 13.), azt is megemlítve, hogy ha elölről kezdhetné az éle­tét, akkor nem rágná magát állandóan, jól csinálja-e a dolgokat, vagy rosszul; megfelel-e a viselkedése a közfelfogásnak, vagy sem. Majd eltűnődve hozzátette: „Az is lehet, hogy ez a fajta moralizálás tartott sok esetben féken.”A beszélgetésben elkerülhetetlenül szó esik a halálról és az elmúlásról, melyet Kállai így kommentált: „Nem flancolok azzal, hogy nem félek a haláltól. Van bennem egy távolságtartó kíváncsiság, szeretném úgy átélni ezt az emberhez nem méltó eseményt, mint aki él. Kétségtelen, hogy nagy köszönettel tartozom e teljes, nagy ívű éle­tért, de van bennem valami várakozás, pontosabban egy nehezen körülhatárolható hiány, ami vitathatatlanul a jövő nem ismeréséből fakad. Jó lenne ezt a gyönyörű éle­temet nem bevégezni”.