hetilap

Erkel nagy múltú zenészfamília sarjaként született 1810. november 7-én Gyulán. A család német származása ellenére azok közé a magyar érzelmű, asszimilálódott polgárcsaládok közé tartozott, akiknek sokat köszönhettek a reformkorban iparosodásnak indult hazai városok. Gyula és környéke zenei életében kulcsfontosságú szerepet kapott a zeneszerző nagyapja és édesapja is. Ferenc 1822–1825 között egy pozsonyi bencés gimnáziumban folytatta tanulmányait, ahol a zongorázáson túl Klein Henrik keze alatt zeneszerzést is tanult. Erkel tizenhét éves korára már ismert és keresett zongoraművész lett, hatalmas sikert aratott, amikor 1835-ben a pesti közönség előtt bemutatta – a vele egyidős – Chopin e-moll zongoraversenyét. 1827-től Csáky Kálmán gróf meghívására az Erdély szellemi központjának számító Kolozsvárott kezdett el dolgozni mint előadóművész, zongoratanár és karmester. Itteni éveiről később így vallott: „ott lelkesítettek, s ott kötötték szívemre a magyar zene elhanyagolt ügyét”. 

A „magyar” zene kialakulása: először cigányok játszották

A 19. századig a zenei művelődés központjai tulajdonképpen a nagyobb német és olasz városok voltak, majd később Párizs. Aki zenei pályára érzett hivatást, annak bizony több száz vagy netán több ezer kilométert kellett megtennie, hogy hozzáértő mesterek kezébe kerüljön. Jó példa erre a Szózat megzenésítője, Egressy Béni, aki gyalogszerrel ment tanulni Milánóba, hogy operaénekes lehessen. Végül nem lett énekes, viszont munkája később nélkülözhetetlen lett Erkel számára, akivel hosszú évek során könnyedén együtt tudott dolgozni, különösen az operák szövegkönyvét illetően. A magyar zene kialakulásának kezdeti szakaszában meglepő módon nem éppen a magyar származású előkelőségek, és főként nem a hivatásos, tanult zenészek jeleskedtek. Így történt, hogy a nemzeti sajátosságokat magukon hordozó magyar dallamokat sokszor csak kedvtelésből zenélő cigányok kezdték el egyre gyakrabban játszani. Ez hatott nemcsak a hazai muzsikusokra, hanem az idelátogató, külföldről érkező művészekre, Brahmsra, Liszt Ferencre, Berliozra is, így lehetett az, hogy az igazán magyarosnak tartott táncokat, rapszódiákat külföldi zeneszerzők vetették kottapapírra (lásd Brahms: Magyar táncok, Berlioz: Rákóczi-induló stb.). A francia Berlioz még emlékirataiban is megemlékezik arról, hogy az 1846-os pesti látogatása idején részt vett egy Deák Ferenc tiszteletére rendezett banketten, ahol szintén egy cigányzenekar játszott. Leírása szerint a zene, a pohárköszöntők és a beszédek együttesen fokozták a résztvevőkben a forradalmi hevületet. A prímások után egyre több hivatásos zenész is felvette repertoárjába a népies, magyar dallamokat, majd Erkel Ferenc is beleszőtte azokat operáiba.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek