A középkorban egy vak fiatalnak nem sok esélye volt a könnyű megélhetésre, leginkább koldulni, esetleg zenélni tudott. A társadalom nemigen törődött velük, így a perifériára szorultak. A vakok oktatására mindössze szórványos kísérletek történtek. IX. Lajos 1260-ban hozta létre Párizsban a Háromszázak Kórházát, ahol a keresztes háborúkban megvakult katonák kaptak otthont és ápolást. Míg a 18. század közepe táján Diderot rendkívüli gúnnyal illeti a vak embereket, addig kortársa egy művelt, iskolázott ember, bizonyos Valentin Haüy azon fáradozik, hogy bebizonyítsa:
a vak emberek is taníthatók. Erre a meggyőződésére azt követően jutott, miután találkozott a fiatal, vak Maria Theresia von Paradis, bécsi származású zongoraművésznővel, akinek Kempelen Farkas speciális írógépet konstruált. Egyes források szerint Haüy 1784-ben alapította meg intézetét, melyben 12 utcáról felszedett gyermekkel kezdett foglalkozni.
Két évvel később már 24 diákkal az oldalán a királyi udvarban mutatja meg a kicsik írás-olvasás tudományát, mellyel mindenkit lenyűgöz. Haüy és később még sokan mások is a latin betűformákat próbálták kitapogathatóvá tenni. A nagy francia forradalom után Haüy iskoláját államosították, őt pedig nyugdíjazták. Ezt követően Szentpéterváron is létrehozott egy hasonló intézményt, de a berlini iskola alapításában is szerepe volt. Az általa alapított párizsi intézetbe került később Louis Braille, a vakírás feltalálója, aki 1809-ben ugyan egészségesen született egy Párizs közeli kis faluban, de háromévesen elveszítette látását egy szerencsétlen baleset következtében. Apja távollétében annak nyeregkészítő műhelyében játszott, amikor véletlenül egy kétélű késsel megsebesítette a szemét. A gondos ápolás ellenére a seb elfertőződött, és hamarosan a másik, még ép szemre is átterjedt a gyulladás, hamarosan egyre homályosabb látást, majd teljes vakságot eredményezve a kisfiúnál.
2009. 09. 25. (XIII/39)
