Szerb Antal egy nagyon régi polgári közegben látta meg a napvilágot 1901-ben. A budapesti asszimilálódott zsidó család a Deák téren élt.
A szülők római katolikusok voltak, így nem csoda, hogy az újszülött Antalt is a tradíciónak megfelelően megkeresztelték. A keresztapja nem más volt, mint az a Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök, akinek szerepe a 20. századi magyar antiszemitizmus megerősödésében letagadhatatlan. Szerb ifjú korának meghatározó élménye a cserkészmozgalomban való részvétel volt. Saját cserkésznaplójában így ír erről az időszakról: „Mi hasznom a cserkészetből? Javulok, erősödöm testben és lélekben, sok fiúval megismerkedem, és ezek mind jó barátaim lesznek. Tanulok dolgozni, engedelmeskedni, az időmet helyesen beosztani, tanulok tanulni.”
A piarista gimnáziumban eltöltött nyolc éve során megerősödött benne az otthonról hozott kultúrember, aki olvas, ír, művelődik és igyekszik megérteni a körülötte lévő világot. 1911 őszétől a szintén zsidó gyökerekkel rendelkező piarista szerzetestől, Sík Sándortól tanulja a magyart. Sík bátorítja először az írásra, és támogatja irodalmi ambícióit az önképzőkörben. Bár a piarista gimnáziumban a szerzetesek nem tűrtek el semmiféle antiszemita célzást és megnyilvánulást, Szerb rendszeresen találkozik kétértelmű helyzetekkel, melyekből a vallásban keres megnyugvást, életformájává teszi a katolicizmust. Különösen fontossá válik ez diákéveinek végén, amikor az ellenforradalom a korábbi forradalmakat egyszerűen „zsidó ügynek” nyilvánítja.
A pesti bölcsészkaron magyar–német szakon tanul, de közben elsajátítja az angolt és a franciát is. Záró értekezését Kölcseyről írta, amelynek elfogadását követően 1924-ben doktorrá avatták. Még nincs húszéves, amikor a Nyugat több versét, majd rövidesen kritikai írásait is közli. Publikált a Napkelet, majd az akkoriban alakuló Minerva című lapokban is. Folyamatosan képzi magát: jár Olaszországban, Angliában, Franciaországban, és tapasztalatait nyomban belesűríti írásaiba. Átfogó irodalomtörténeti munkái mellett regényeket ír, melyek korának radikalizálódó és elboruló légkörében keresik az emberséget. Utolsó regénye, A királyné nyaklánca, már temeti a polgári létezést, 1943-ban Szerb már tudta, hogy a jövőben nem a polgári értékek kerülnek előtérbe. Művei nem csöndes magányban születtek, hanem elfoglalt magyar-, német- és angoltanári minőségében, melyet a Széchenyi István Felsőkereskedelmi Iskolában látott el. A harmincas években – az irodalmi közvélemény szerint – nem volt nála műveltebb és rokonszenvesebb személy az egész magyar irodalomban.
2009. 01. 23. (XIII/4)
