A nem éppen hiúságáról ismert, korosodó művész bizonyára jobban belenyúlt
volna az adataiba, ha hasonló okok vezették volna, mint Gina Lollobrigida
memoárkészítőit. Redford azonban nem pitiáner személyiség: „Az öregedés számomra
természetes dolog, amin mindenkinek túl kell esnie. Semmi problémám nincs
ezzel.” Eddig közel ötvenéves pályafutása alatt több mint negyven filmhez adta a
nevét, számos esetben a rendezői székben (is) ült. Fiatalon azonban legalább
annyi kaszszasikerszereptől maradt távol, mint amennyit bevállalt. A Love story
később Ryan ONeill által megformált főszerepéről közölte: „Ez egy baromság!” A
keresztapa Don Corleonéja is végül Al Pacinónak hozta meg a hírnevet Redford
délolasz akcentusának híján, míg a Diploma előtt próbafelvételein – szemben a
vele egyidős Dustin Hoffmannal – egyszerűen nem tudta hitelesen adni a
huszonéves, nők terén örök vesztes egyetemistát. Nem is csoda, hiszen Redford ez
időben már deklaráltan „Amerika legszebb férfija” volt, emellett pedig sikeres
férj és apa
Charles Robert Redford – baráti körében egyszerűen csak „Bob” – egy
középosztálybeli, kétgyermekes, skót emigráns családban nőtt fel Kaliforniában.
Apja eleinte tejesemberként, majd könyvelőként dolgozott a Standard Oilnál.
Édesanyja, Martha Hart a családnak szentelte életét. Redford tizennyolc éves
volt, amikor anyja meghalt, és ő ennek hatására inni kezdett. Bob sosem volt
éppen jó tanuló. Dísztárcsalopásai révén inkább a zűrös gyerekek közé tartozott,
viszont nagyon jó sportolóként tartották számon. Baseballtehetségének
köszönhetően ösztöndíjat nyert a Colorado Egyetemre, ahonnan időleges
alkoholizmusa miatt korán kihullott. Redford ezek után nagy szenvedéllyel
fordult a rajzolás és a festészet felé: olajmunkásként dolgozott, csak hogy
összegyűjtse a pénzt európai utazásához. Húszévesen Párizsban, majd Firenzében
tanult festészetet, lakása többnyire az ifjú művészek tömegszállása volt.
Ekkoriban sokat sétálgatott a nagyvárosokban, „szellemi” élményeket és
inspirációt gyűjtve. Ilyenkor gyakran papíron is megörökítette gondolatait,
élményeit. 1956-ban még Bécsben is megfordult, ahol a forradalom elől menekülő
magyarokat segítette.
Bár nagy művészi sikerek nem koronázták a többéves kiruccanást, ez időben
ismerkedett meg a tizenhét éves Lola Van Wagenennel, akit azon nyomban feleségül
is vett. Miután hazatértek New Yorkba, Bob szinte tíz évvel öregebbnek érezte
magát. Ekkor már fokozatosan közeledett a filmezéshez, és az Amerikai
Színművészeti Akadémia hallgatója lett. A színházi díszletek tervezése után
kisebb színpadi szerepek következtek. Első filmje, Az üldözők 1962-ben készült,
amelyben Sydney Pollackkal játszott – és kötött életre szóló barátságot is. A
híres Mezítláb a parkban, Jane Fondával, komolyan előrelendítette Redford
karrierjét.
A filmkritika lelkesedése és a közönségsiker találkozott, és a szőke színész
akaratlanul is a nők bálványa lett. A nagy rajongás ellenére a színész
magánéletében sosem játszotta el a szívtipró szerepet: huszonhét évig élt
feleségével, Lolával, és négy közös gyermekük született. Bár az elsőszülött
Scott három hónapos korában megbetegedett és tragikus módon elhunyt, James,
Shauna és Amy felnőttek, és mindegyikük művészi pályára lépett. Habár apjukat
közel húsz évig alig látták otthon, Bob számára a család Hollywoodot
meghazudtoló módon fontos maradt. Amikor a felnőtt James májátültetésre várt,
Redford hajlandó lett volna egy évvel elhalasztani egyik filmjét, csak azért,
hogy jelen lehessen a műtéten.
Szakmai hírnevét 1969-ben betonozta be Paul Newman oldalán a Butch Cassidy és a
Sundance kölyök-ben. Ez a film aztán egész eddigi életét végigkísérte. Newman –
akivel később a Nagy balhéban is együtt játszott – a legjobb barátja lett,
Redford pedig erre a filmszerepére utalva nevezte el a hatvanas években Utah
állambeli „saját” nemzeti parkját és üdülőtelepét, majd az 1981-es alapítású
Sundance Intézetet, Filmfeszivált és később egy tévécsatornát is. Az intézetet
az amerikai független filmezés felkarolásának szentelte. Mondhatni, Redford
fedezte fel a világnak Quentin Tarantinót, majd Madonna férjét, Guy Richie-t és
meganynyi, később Oscar-díjjal jutalmazott filmalkotást is.
Redford a nyolcvanas évek óta rendszeresen átült a kamerák másik oldalára. Mint
mondta, színészként sokszor frusztráltnak érezte magát amiatt, hogy olyan
embereknek kell engedelmeskednie, akik nem értik az ő gondolatait. Sőt, ő maga
egyedül
A nagy balhéban nyújtott alakítását tartja „maradandónak”. Ennek ellenére A nagy
Gatsby, az Ilyenek voltunk, a Keselyű három napja vagy az Elnök emberei is igen
emlékezetesre sikeredtek
Rendezői művei viszont inkább változó színvonalúak, de
korántsem rosszak: az Átlagemberek például Oscar-díjat kapott, a Folyó szeli
ketté talán túl fennkölt, a Kvíz-Show ötletes és szellemes volt, a Suttogó pedig
szinte csöpögött az érzelmektől.
Róla még ellenségei is elismerik, hogy önzetlen és kitartó. A balkezes demokrata
gyakran dörgöli Bush elnök orra alá a nyilvánosság előtt, hogy nem elég
környezetbarát, és nem kért bocsánatot az iraki beavatkozás miatt. Redford
nemcsak a természet, de a természetesség szószólója is. Ellenzi például a
ráncfelvarrást, ami az ő esetében nem is volna már indokolatlan. „A beavatkozás
után olyan lesz az arc, mintha a jellegzetes vonásokat kiradírozták volna róla.”
E filozófia jegyében készítették el a szintén Sundance névre keresztelt ruházati
cégének modelljeit is, amelyeket egy ősz hajú nő reklámoz, és környezetbarát
technológiával készülnek.
Szerteágazó munkásságának köszönhetően Redford 2002-ben életmű-Oscart vehetett
át. Bár szakmai életrajza hosszú és sokszínű, magánéletéről mindig is keveset
nyilatkozott. Közel harminc év után úgy vált el feleségétől, hogy az okáról
semmit sem lehetett tudni. A válást követően a színész ugyan több románcot is
folytatott, de egyik partnere mellett sem kötelezte el magát. Jelenleg a nála
tizennyolc évvel fiatalabb német festőnővel, Sibylle Szaggarsszal él – immár
közel tíz éve, a partiélettől visszavonultan.
2007. 08. 24. (XI/34)
