1. Szóval a kedves „alkotótárssal”, E. P.-vel, talán 1979-ben találkoztam először, persze áttételesen. Egy barátom nyomta a kezembe a kihívóan ronda, valami pink-magenta színben „tündöklő” könyvet, amin ez a meghökkentő cím állt: Termelési-regény (kisssregény). A könyv letehetetlennek bizonyult, egy ültő (fekvő) helyben ki is olvastam. És ettől kezdve egy jó ideig válogatás nélkül mindent, ami kikerült a szerző (és a Magvető kiadó) kezei alól. Persze mikor rajongjon az ember a formabontó művekért (és legyen, éppen csak egy kicsit, sznob), ha nem lázadó ifjúkorában?
2. A Trabant útfekvése kitűnő, és gyorsulása kifogástalan.
Ez azonban nem szabad, hogy könnyelműségre csábítson. (Kis Magyar Pornográfia)
A könyvnek természetesen semmi köze a pornográfiához, kicsinek sem kicsi, inkább közepes, viszont magyarnak nagyon magyar. Mint a Rákosi-korszak, a Kádár-korszak, a mi trabantos nyolcvanas éveink. Honnan is vehette volna a szerző a fenti sorokat máshonnan, mint a Trabant használati utasításából? Amikor az új Trabantomat két év türelmetlen várakozás után végre megkaptam, az első dolgom volt ellenőrizni az idézetet. Igen, tényleg így kezdődik!
3. 2010, Vörösmarty tér, hömpölygő tömeg a standok között, dedikálásra várók türelmes serege, él és virul a Gutenberg-galaxis, bár annyiszor temették már. A Mester, E. P., a magyar posztmodern atyja, talán következő irodalmi Nobel-díjasunk, kékharisnyák álma, nagydoktorik tárgya, akinek a művelt Nyugat is a lába előtt hever, bölcs tekintetével időnként végigsimítva a keze nyomára vágyók hosszú során, sorsába belenyugodva, komótosan dedikál.
Az asztalkán tábla, a szerző nevével (feleslegesen, hiszen ki ne ismerné fel ezt a nemes arcélt, ezt
a szépen őszülő hajkoronát). Ötvenes férfiember furakodik a tömegben párjával, rápillant a táblácskára, és imigyen sóhajt fel: „Ennek is milyen jó focista volt az öccse valamikor!” (Esterházy Márton, válogatott labdarúgó – a szerk.)
Ha ezt az író is hallotta volna, bizonyára a rá jellemző öniróniával megjegyzi, hogy nálunk így vezet az út az irodalmi halhatatlanságba.
***
Esterházy Péter elment, de amit itt hagyott nekünk, az ércnél maradandóbb. Lehet szeretni, nem szeretni, mint tudjuk, ízlések és pofonok – de életműve monumentális és megkerülhetetlen. Az irodalmárok, professzorok majd rágódnak rajta, az Olvasó meg önző módon szomorkodik. Sajnálja a most már soha el nem készülő szövegeket, a további közös kalandozásokat a „szerzőtársával”. Mert ugye, a könyvet mindig ketten alkotják…
2016. 07. 22. (XX/29)
