Somló Tamásra nagy szükség volt. Az a lezser derű, amit minden ízében árasztott magából, ráfért a hazai könnyűzenére. A magyar dal egyedülálló és kiváló stílusjegye az a szépséghiba, amely létrejöttének kohójában, a kelet-európai sors világában kerül rá. A visszafordíthatatlanságon bánkódó, melankólikus nagy presszó-eposzok, a felívelő, szívet rengető himnuszok, a keserűen protest, őszinte, kőkemény szerzemények és a felejthető olcsóságok hullámai alkotják ezt a tengert. Somló üde, életigenlő dalai édesvízű áramlatok ebben.
Pályája a ’60-as, ’70-es évek jelentős zenekarai után az LGT-ben és szólóban teljesedett ki. Gazdag életművéből csak néhányat kiemelve a Neked írom a dalt, az Egy elfelejtett szó, a Nem adom fel korszakos jó hangulatról gondoskodtak. A bemozdulósak, mint a Boogie a zongorán vagy az Annyi mindent nem szerettem még mellett lírikus darabjai is frenetikusak voltak: Álomarcú lány, Ha a csend beszélni tudna.
Kevésbé előtérben lévő remekművei, mint az Indulni kell, a Léghajó, a Holnap fájó tartalommal telnek meg most. Az utóbbit, a Somló Tamás–Sztevanovity Dusán közös szerzeményt nem tudom megállni, hogy ne szerkesszem be, annyira szép.
Adj tért a hitnek, / míg jót remél!
Adj tért a hitnek, / s ne bántsd, akkor se, ha idegen még!
Adj tért az észnek, / mindegy, kié!
Adj tért az észnek, /s ne félj, az se szégyen, hogyha nem a tiéd.
2016. 07. 22. (XX/29)
