Kényszerű sürgősséggel a gazdaságban, és feltehetően jó előre eldöntött koncepció jegyében a hatalmi struktúra átalakítására. Ha tehát az elmúlt két év kormányzati teljesítményét vizsgáljuk, leginkább azt érdemes áttekinteni, hogy a jobboldali pártszövetség mit tett saját céljai elérésére - és az eredmény mennyiben felelt meg az ország érdekeinek.
Ma már nyilvánvaló - bármily valószerűtlen is -, hogy eltökélt, kimunkált gazdaságpolitikával a Fidesz-KDNP nem készült az ellenzéki évek alatt. A miniszterelnök mindenesetre abból akart kiindulni a győzelem után, hogy az államháztartás hiányának mintegy hét százalékra emelésével mozgásteret szerez az egykulcsos és tizenhat százalékra csökkentett személyi jövedelemadó bevezetéséhez. Ez egyrészt valóban választási ígérete volt, másrészt hozzá kapcsolódott egy társadalompolitikai vízió: a középosztály oly sokat hangoztatott felemelése. Csupán egyetlen probléma adódott, noha korántsem váratlan, avagy kiszámíthatatlan. Mert eleve irreális volt, hogy az Európai Unió a még javában tartó gazdasági válság idején megengedheti a hiánycél növelését - különösen abban a tagállamban, amely már 2004 óta túlzottdeficit-eljárás hatálya alatt állt. A kormányfőt azonban szokott voluntarizmusa arra késztette, hogy mégis megkísértse a lehetetlent; majd amikor megkapta a bizottság elutasítását, néhány nap alatt volt kénytelen más irányba improvizálni. Az egykulcsos adótól nem hagyta magát eltántorítani, bár annak bevezetésétől valamennyi mérvadó közgazdász óva intett, hiszen világos volt, hogy a büdzsén ütött lyukat kínkeserves lesz befoltozni.
És jöttek is sorra az „unortodox" válságadók, amelyeket belföldi használatra szánt populista szólamokkal körítettek. A „magyar emberek" helyett a harácsoló multik fognak fizetni. Ekkor veszi kezdetét Matolcsy György szakadatlan sikerpropagandája, és a gazdasági szabadságharc győzelmeinek mintegy megkoronázásaként a kormány „kipaterolja" a Nemzetközi Valutaalapot. Egyszersmind azonban olyan lejtőre viszi a gazdaságot, amelyen máig sincs megállás. A befektetők elmaradnak, a növekedés leáll, a hitelezés befagy. Változatlanul magas a munkanélküliség, az egykulcsos adó pedig csökkenti a munkavállalók többségének jövedelmét - beleértve az alsó középosztályét is. Romlik a forint árfolyama, a vállalkozások permanens veszteségeket szenvednek.
Végtére Orbán kanosszát jár az IMF-nél: bejelenti, hogy Magyarország elővigyázatossági hitelt kér a piac bizalmának visszaszerzésére. Ekkor már minden józanul gondolkodó ember számára világos, hogy az eleve értelmetlen „szabadságharc" elbukott; noha a kormány népámító kommunikációja semmit nem változik. De a kemény racionalitás mára természetesen felülírta ezt a hablatyot - a Széll Kálmán Terv 2.0 immár nyílt beismerése a kudarcnak, minthogy a konvergenciaprogram vállalásait újabb adók átgondolatlan, kapkodó halmozásával reméli teljesíteni. De már szó sincs növekedésről, illetve a mélyülő szociális krízis kezeléséről; és tiszta sor, hogy 2014-ig nem is lesz.
Mindezzel szemben elmondható viszont, hogy a rezsim jószerével maradéktalanul teljesítette hatalomtechnikai koncepcióját. Elfogadtatta egypárti szüleményét, az új alaptörvényt, amelyben jelentősen korlátozza a jogállam alkotmányos garanciáit, megszállta a demokrácia független intézményeit, és egy sor sarkalatos, vagyis csupán kétharmados parlamenti többséggel módosítható jogszabály révén ellenőrzése alá vonta az igazságszolgáltatást, a médiát, végül saját érdekei szerint írta át a választási törvényt. A politikai kormányzás jelszavával páratlan módon koncentrálta a minisztériumokat, és lényegében egy olyan kamarillakormányzatot hozott létre, amelyben az egyes ágazatok nem rendelkeznek kellő önállósággal ahhoz, hogy érvényre juttathassák a szakmai szempontokat.
Ennek a hatalmi központosításnak „eredményeként" a Fidesz-kurzus egyre szűkebb vezető garnitúrája korlátlanul és kontrollálatlanul uralkodik; nem mellesleg minden aggály nélkül kialakítja a hozzá közel álló nagytőke vazallusrendjét. Igaza van Orbán Viktornak, amikor azt mondja, hogy az új birtokos osztály abban különbözik a klasszikus oligarchiától, hogy gazdasági erejét nem konvertálja politikai befolyássá. Hát persze: itt a politikai kegyencek szereznek vagyont. Egy mindeközben egyre szegényedő, mindjobban kettészakadt országban.
A jól látható megosztottság már nem elsősorban ideológiai-politikai frontok mentén tapasztalható. Hanem a reménytelenül leszakadók és a különböző mértékben tehetősek vagy legalábbis a még talpon maradók között.
Mára nem túlzás azt mondani, hogy menthetetlenül közelítünk a feudalisztikus viszonyok felé.
2012. 05. 18. (XVI/20)
