Ám e tömegbemutató jellegéről és logisztikájáról, szervezőiről és jelszavairól Brüsszelben is pontos információkkal rendelkeznek. Egyebek között erre is utalt az unió parlamentjének elnöke, amikor azt mondta a sajtónak, hogy megkérte a magyar miniszterelnököt, ne nézze őket – mármint az európai adminisztrációt – hülyének. És hozzátette, Orbán úr tudvalevően másként beszél otthon, mint külföldön. Emitt együttműködőnek mutatja magát, amott Európa-ellenes retorikát folytat. Martin Schulz ezért felszólította az európai intézményeket, hogy „semmi olyan lépést ne tegyenek”, ami a magyar kormányfő politikáját támogatná.
Így hát a honi radikális jobboldal utcai demonstrációja egyenesen kontraproduktív volt: hiszen éppen arról győzte meg a brüsszeli bizottságot, hogy Orbán továbbra is kettős játékot próbál játszani, s ezért helyénvaló a gyanakvás vele szemben. Persze, ezt nagyjából eddig is tudták, ha máshonnan nem, hát a világsajtóból, amelynek komoly orgánumai hónapok óta figyelmeztetik az unió tisztségviselőit, hogy a magyar kormány részéről tett részleges engedményekkel nem elégedhetnek meg, mert az igazi gondokat az alkotmányos jogállam leépítése jelenti. Ezért amikor Orbán ezúttal is megpróbált úgy tenni, mintha most már csupán jelentéktelen részletkérdésekről folyna az egyezkedés, Barroso legott félreérthetetlenné tette, hogy márpedig a magyar problémák „szélesebb körét” is vizsgálni fogják.
A miniszterelnök most kétségtelenül elért legalább annyit, hogy ha a tárgyalások előfeltételeként módosítja a kifogásolt jogszabályokat, akkor nemsokára megkezdődhet az alkufolyamat az IMF-fel. Ám a valutaalappal való megegyezéshez, kénytelen lesz végrehajtani további folyamatos korrekciókat. Amit úgy kell majd eladnia a hazai nyilvánosság előtt, mint a „magyar emberek” érdekeinek elszánt védelmét – a helyzet paradoxona pedig, hogy ez még igaz is: a nemzeti érdek bizony nem más, mint a politikai hátraarc; sürgős kiegyezés az unióval, és tágabb értelemben a világgal, s a mindig is üres, megtévesztő populizmus, az értelmetlen „szabadságharc” beszüntetése.
Csakhogy a Fidesz még megmaradt híveivel ezt felettébb nehéz megértetni, miután eleddig a kormányzati propaganda „főcsapása” éppen a Nyugattal szemben vívott függetlenségi háború hamis kultuszának fenntartása volt. A kurzus szócsövei például nem mondták el az ország polgárainak, hogy a „gyarmatosító” Európai Unió csak a múlt évben mintegy ötmilliárd euróval többet fizetett ki nekünk, mint amennyit a közös kasszába tettünk. És nem részletezték, hogy mi mindenre költöttünk ebből a pénzből; nem beszélve arról, hogy mennyibe került volna, ha az így kapott összeget a piacról vesszük fel, tetemes kamatra. Most azonban Orbán mégis rákényszerül, hogy – miután a korábban „kipaterolt” IMF-et már a „mi bankunknak” nevezi – megkezdje az új helyzetértelmezés kommunikációját. Brüsszelben meg is próbálta vendéglátóit azzal zsarolni, hogy ha túlságosan sarokba szorítják, nehezen tudja majd ellensúlyozni az országban felerősödő unióellenességet. Noha – mint mondta – eddig mindent megtett ennek érdekében. Ennek hallatán a jelenlévők feltehetően aggódva figyelték, nem szakad-e le a mennyezet.
Ugyanakkor az unió nyilvánosan csakugyan igyekszik úgy konverzálni Orbánnal, hogy a maga részéről azért lehetővé tegye számára a tisztes visszavonulást. A hivatalos közlemények nyitott eszmecseréről, kölcsönös tiszteletről, az érvek kétoldalú respektálásáról szólnak, Brüsszelben is, Strasbourgban is azt szeretnék, ha a miniszterelnök rugalmasan elszakadhatna korábbi önmagától. Csak attól tartanak, hogy ő maga még mindig nem fogta fel, hogy az időhúzó taktikázáshoz nem talál többé partnereket.
Ezért az udvariassági formulák betartása mellett egyszersmind meg is keményedett az uniós nyilatkozatok hangja. Jelzik, hogy a mellébeszélés ideje lejárt. Ma már attól sem hatódik meg senki, hogy Orbánnak milyen keskeny ösvényen kell egyensúlyoznia ahhoz, hogy kapitulációja ne vezessen a szélsőjobb térnyeréséhez. Nem mintha ez mellékes szempont volna; az unió természetesen ezentúl is abban érdekelt, hogy a szélsőségesek sehol ne erősödhessenek meg. De Európa előtt már nem titok, hogy az orbáni kettős beszéd ebben a vonatkozásban is megtette a magáét; hogy a kormányfő radikális retorikája meg a „hanyatló” Nyugatról szóló eszmefuttatásai mióta adnak muníciót a hazai ultráknak.
Ezentúl aligha számíthat arra, hogy a magyarországi demokrácia lebontását csak azért fogja empátiával szemlélni Európa, mert elnéző viselkedésével netán segíthet kordában tartani mindazokat, akiknek egyébként Orbán Viktor siet megköszönni, ha árpádsávos zászlók alatt tesznek tanúságot a vezér iránti hűségükről.
2012. 01. 27. (XVI/04)
