hetilap

Mégis ellen kell állnunk. Már nem tartható fenn az a közös illúzió, hogy „kertünk” köré magas kőkerítéseket emelve függetlenedhetünk a külvilágtól, és a részvételünk nélkül is haladhat minden a „maga útján”. Mert az út, amelyre a megkérdezésünk, felhatalmazásunk nélkül, sőt sokak sokszori tiltakozása ellenére ez a kormány az országot vezeti, csakis bukáshoz vezet. Tehát nem absztrakt eszményképek, még csak nem is valamiféle romantikus, „kamaszos” dac vagy ellenállás kedvéért kell kiállnunk vélt igazságunkért, hanem a szabadságunk és emberségünk alapjait jelentő szellemi függetlenség és autonóm cselekvés megvédéséért.
A Fidesz ellenzékben még csak tökéletesítgette, 2010 áprilisa óta azonban kormányzati szintre emelte ennek a kilátástalan, romboló, tendenciáiban antiparlamentáris politikának a nacionalista igazolását. Orbán avítt nacionalizmusa a történelem órájának visszaállításával kísérletezik, sérelmei mozgatják, szimbolikus készletét az 1945 előtti Magyarország szellemi világából meríti. Nyelve és beszédmódja csak a szimbólumok világában válik „megfejthetővé”, a nemzet „lelki egyesítését” szorgalmazva azonban egy sokszínűségében erős ország vízióját támadja, behódolva a soviniszta eredetű kirekesztés és megosztottság erőinek. Ez a politika oktalanul menlevelet ad a történelem hamisítóinak, a kizárólagosságra törekvő, manipulált elbeszéléseknek, a kollektív amnéziá­nak és történelmi szégyenfoltjaink hangtalan takargatásának.
Orbán csatlakozik az első világháború után kiforrott eszmé­hez, mely szerint a „válságba jutott”, nyugati típusú, szociális piacgazdaságnak és a vele szerves egységben fejlődő polgári demokratikus államberendezkedésnek kíván különutas (magyar) gazdasági és politikai alternatívája lenni. A miniszterelnök úr, dacára minden szómágiának, e sokrétű, „sokigazságú” szellemi közösségből azonban épp Bethlen István politikai útjára lépett: a „bizonytalan”, „instabil”, versengő tömegdemokrácia helyett az irányított demokráciát igenli, keleties retorikáját nyugatias praxissal, jelen esetben egy jeges, neokonzervatív gazdaság- és társadalompolitikával „egyenlíti ki”. 
Antiparlamentáris, autokratikus, hatalomkoncentrációs köz­politikáját Orbán egy különutas gazdaságpolitikával egészíti ki, amelyről szentül hiszi: követendő példa a szabad világ, így a demokratikus Európa valamennyi országa számára. Matolcsy Györggyel együtt messianisztikus elhivatottsággal hirdetik a „magyar út” elsőbbségét és egyedülállóságát.
Hamarosan eljön azonban a perc, amikor számot kell adni a magyar nép előtt azokról a valódi áldozatokról, amelyeket a „magyar út” illúziójának oltárán áldoztunk fel: az elszegényedett, kifosztott középosztályról, a mélyszegénység sötétjébe taszított 3 millió emberről, az oktatási és szociális rendszer szétverésének köszönhetően elszabaduló szociális feszültségekről, a tovább erodálódó biztonságérzetünkről, a végletekig kizsigerelt munkavállalókról, egészségügyről, a tönkrement hazai kis- és közepes vállalkozásokról és a még mindig létező szélsőjobboldali szervezetekről, akik terrorizálják mindennapjainkat, vallási és nemzeti kisebbségeinket.
De fel kell ismernünk, hogy az orbáni gondolkodás homlokterében álló neokonzervatív filozófiát nem elég szakmai vagy kizárólag gazdasági, társadalompolitikai téren legyőznünk: ennek a politikának az alapjait támogató dühödt nacionalizmus kultúrájával szemben saját értékrendünk megvédéséért is fel kell vennünk a küzdelmet. Egyszer és mindenkorra tisztáznunk kell azokat a közös metszéspontokat, amelyekben az Orbán-kormány demokratikus ellenzéke osztozni tud. Tudnunk kell hinni abban, hogy a saját hazafiságunk középpontjában álló értékek, vágyak legitimen képviselhetők.
Hinnünk kell, hogy olyan új hazafiságra is szükségünk van, amely meghitt érzelmi közösséget, megragadható szimbólumvilágot, átélhető múltértelmezést és jövőképet nyújt mindazoknak, akik készek szakítani a magyarságra évszázadok mázsányi súlyával nehezedő cinizmus, pesszimizmus és negativizmus tradíciójával, és nem kérnek a zászlólengető nacionalista és a szélsőjobboldallal összekacsintó diskurzusból.
Milyen értékek köré szerveződik ez az új hazafiság?
Elkötelezettség. Elkötelezettség Európa mellett. Elkötelezettség az alapvető emberi és politikai szabadságjogok mellett. Elkötelezettség a szociális piacgazdaság modellje mellett. Elkötelezettség a közösségek mellett. Elkötelezettség egy olyan gazdasági és társadalmi konszenzus mellett, amely a szegényt nem földönfutóvá, a gazdagot pedig nem tehetősebbé akarja tenni, hanem a vagyoni különbségek mérsékléséért küzd. Elkötelezettség a tiszta és őszinte beszéd mellett, amely a bűnt bűnnek, a kirekesztést kirekesztésnek, a történelemhamisítást történelemhamisításnak nevezi.
Szembenézés. Szembenézés a múlttal. Szembenézés a traumákkal, a történelmi lépéstévesztésekkel; szembenézés a kollektív amnézia békés békétlenségének következményeivel. Szembenézés a holokauszttal és Trianonnal, amelyek azóta is feldolgozatlanok történelmünkben, sajnos sok más tragédiával egyetemben.
Semlegesség. Politikai semlegesség a határon túli magyar szervezetek megítélésében, az őket támogató pénzügyi alapok működési mechanizmusainak meghatározásában a velük való tárgyalások során. Olyan politika, amely emlékműavatás helyett iskolaépítésre koncentrál: amely a jövő megőrzésének zálogát a magyar kultúra művelésében, nyelvünk gyakorlásában és egy jogegyenlőségi alapokon álló jövőben látja.
Felelősség egymás iránt. Világosan ki kell mondanunk, hogy a jövő Magyarországa csakis az egymással való együttműködésre, bizalomra és az egymás iránt érzett felelősségünkre épülhet. A diktatúrák mindig lelkünk sötét gonosz erőiből tudtak táplálkozni, amelyek megosztanak bennünket. Emiatt nem sok választásunk maradt, mint újra felfedezni az egymás iránti felelősség eszményét. Segíteni azoknak a határainkon túl élő honfitársainknak az életét, akik számára magyarságuk megélése sokszor nehézségekbe ütközik. Minden segítséget megadni nekik abban, hogy a szülőföldjükön, általuk választott és kialakított önkormányzatiságban, autonómiában boldoguljanak.
Az új hazafiság nem ígér könnyű utat, de hisszük, hogy csak így lehetünk bizakodó, felemelt fejű, büszke és befogadó nemzet újra. Nem kell a spanyolviaszt feltalálnunk, hiszen történelmünk bővelkedik olyan időszakokban, amikor otthonra találtak és békében élhettek velük más népek tagjai, és gazdagították nyelvünket, kultúránkat, és együtt küzdhettünk meg a nehézségekkel.
Itt lenne a legfőbb ideje, hogy a történelem számunkra is végre az lehessen ami: az élet tanítómestere. Hogy újra felfedezhessük benne magyarságunk régi és sajnos elfeledett arcát, arcunkat, és visszafordulhassunk az úton. Oda, ahova mindannyian tartozunk, és ahol mindenkinek helye van. (A szerző az LMP országgyűlési képviselője.)

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek