Antiszemita és anticionista ideológiájától fűtve a radikális német baloldal mellesleg nem először jutott el a cselekvésig. 1969. november 9-én ugyanis egy baloldali berlini csoport bombát helyezett el a berlini zsidó hitközség zsinagógájában, amikor a hívek a harmincegy évvel korábbi kristályéjszakára emlékeztek. Hogyan juthatott el a nyugatnémet fiatal baloldalnak a radikális része – amely korábban fellázadt a náci szülők és nagyszülők ellen – oda, hogy a hatnapos háború után nemcsak Izrael ellen fordult, hanem kifejezetten antiszemita atrocitásokban is részt vett? Hogyan kezdődött el a magát büszkén "jobb Németországnak" hirdető NDK-ban a Rajk-per után az az "anticionista", valójában antiszemita hajsza, amelynek fő áldozata a korábbi híres kommunista vezető, Paul Merker volt, aki ráadásul nem is volt zsidó származású?
Paul Merker a német kommunisták egyik vezetőjeként többször állást foglalt a zsidóknak járó jóvátétel mellett. 1920-tól volt a kommunista párt tagja, és 1924-től nyolc éven át a porosz Landtag képviselője. A harmincas években Walter Ulbrichttal és Franz Dahlemmel Párizsban vezette a német kommunista párt külföldi titkárságát. Franciaország német megszállása után sikerült Mexikóba emigrálnia, ahol 1942-ben azt írta a "Hitler antiszemitizmusa és mi" cím? cikkében: "Hol van ma egy zsidó család Németországból, amely nem lett kirabolva és a legmélyebben megalázva, amelynek a tagjait nem zárták koncentrációs táborba, nem gyilkolták meg, vagy nem kergették a nem önkéntes öngyilkosságba?"
Merker Németországba való visszatérése után még 1950 tavaszáig a SED politikai bizottságának tagja volt, ekkor azonban Kelet-Berlinben is elkezdődött a "kozmopoliták" üldözése. A kommunista párt vezetői ledobták tizenkét év náci uralmának súlyát, és a német népet az amerikai imperializmus áldozataként állították be. A korábbi harcostárs, Walter Ulbricht, aki 1938-ban még felemelte szavát a kristályéjszaka atrocitásaival szemben, ezúttal már úgy vélekedett: "nem az számít, hogy mit csinált valaki a múltban, melyik párthoz tartozott, hanem az, hogy az atlanti szövetség ellen van". Hirtelen éppen azok lettek a nemzeti egység akadályai, akik komolyan vették az antifasizmust. Az új ideológia szerint ugyanis a nemzeti szocializmus a kapitalizmusban gyökerezett, ezeket a gyökereket azonban keleten már sikerült kiirtani, így kezdődhetett el egy kozmopolita-ellenes kampány, amelynek célpontjai – ha ezt nyíltan nem is vallották be – főleg zsidók voltak.
Merker, aki két évet az Egyesült Államokban, hatot Franciaországban és négyet Mexikóban töltött, ideális célpontja lett ennek a koncepciós pernek. 1952. december 3-án letartóztatták, és 1955 márciusáig számos, a német és a szovjet titkosszolgálat tisztjei által vezetett kihallgatáson esett át. Korábbi elvtársai megvádolták, hogy nem zsidó származásúként azért állt ki a zsidók mellett, mert az amerikai imperialisták fizettek neki. Merker márciusig "vizsgálati fogságban" maradt, március végén kétnapos titkos tárgyalás után az NDK legfelsőbb bírósága nyolc évre ítélte. Sztálin halála után Ulbricht már nem volt biztos abban, meddig mehet kozmopolita-ellenes hadjárata, ezért 1956-ban ugyancsak titkos döntés alapján Merkert felmentették a kémkedés vádja alól, és 1956. január 27-én szabadon bocsátották.
1956. június 1-jén Merker egy 38 oldalas állásfoglalásban leírta: kihallgatói meg voltak győződve arról, hogy ő az Egyesült Államok, Izrael vagy "cionista szervezetek" kémje, mivel nem zsidóként foglalkoztatták a zsidók problémái. A vádakra adott válaszában kifejtette: "sem zsidó, sem cionista nem vagyok, bár egyik sem lenne bűncselekmény". Merkert sohasem rehabilitálták teljesen, 1969. május 13-án bekövetkezett halálakor sem a Neues Deutschland cím? újság nekrológja, sem a ravatalnál tartott beszéd nem említette meg, hogy évekig ártatlanul üldözték.
Az 1967-es háború után az Izraelhez való viszony sok országban megváltozott. A nyugati baloldal jelentős része átvette a szovjet propaganda szólamait, militarizmussal, a palesztinok gyarmati elnyomásával vádolva Izraelt. 1968-ban lépett színre az az új generáció, amelynek – annak ellenére, hogy általában nem volt szovjetbarát – egyik legfőbb tevékenysége az "imperialista Egyesült Államok" ostorozása volt. Az új baloldali generáció számára az európai zsidók megsemmisítése már alig volt több egy absztrakt történelmi eseménynél, melyet kényelmes volt aktuális ügyek jellemzésére használni. Hirtelen párhuzamot véltek felfedezni Izrael és a fasizmus között, szolidaritást hirdettek a "cserbenhagyott" palesztinokkal, akiknek sorsát az európai zsidóság sorsához hasonlították. Az új baloldal a világot a harmadik világ jó népeire és a "neokolonializmus" gonoszaira osztotta fel. Izraelt "rasszista" vagy "náci" államként aposztrofálták, és azt hirdették, hogy egy közel-keleti szocialista forradalom előfeltétele Izrael likvidálása.
Ez az ideológia vezetett ahhoz az eseményhez, amelynek során egy berlini szélsőbaloldali csoport bombát rejtett a berlini zsidó hitközség házába 1969. november 9-én, amikor Berlin politikai és társadalmi elitje a harmincegy évvel korábbi kristályéjszakára emlékezett. A bomba szerencsére nem robbant fel. A csoport "fekete patkányok" aláírással röpcédulán hirdette, hogy ideje felhagyni a német bűnbánattal: "Ez a fajta neurotikus, visszafelé forduló antifasizmus teljesen átsiklik Izrael állam illegalitásán. Az igazi antifasizmus ma a harcoló fedajinokkal való szolidaritás." A csoport ígéretet tett arra, hogy a palesztinokkal való szolidaritás nemcsak szóbeli tiltakozásban, hanem kegyetlen harcban fog megmutatkozni.
Nem ez volt az egyetlen baloldali csoport, amely tettlegességre uszított – egy másik csoport röplapján a következő szöveg szerepelt: "Üssétek agyon a cionistákat, legyen a Közel-Kelet vörös!" Ez a gyilkos "anticionista", "antiimperialista" ideológia pár év múlva meghozta gyümölcsét. 1976. június 27-én két német baloldali terrorista, Wilfried Böse és Brigitte Kuhlmann palesztin terroristákkal együtt eltérítették az Air France Airbusát, amely Tel Avivból Párizsba tartott. A terroristák az Idi Amin által vezetett Ugandába irányították a repülőgépet, ahol Entebbe repterén kiválogatták a zsidókat, a nem zsidókat pedig szabadon bocsátották. A zsidó túszok között egyesek koncentrációs táborok túlélői voltak. Ezek egyike megmutatta Bösének a karjára tetovált számot, és kijelentette az őt őrző németnek, hogy nem lát különbséget a mostani német generáció és a nácik között. Most is a németek válogatják ki a zsidókat mint halált érdemlő jelölteket, csakhogy most azt állítják, hogy a világforradalomért harcolnak. Pár nap múlva kiderült, hogy a két történelmi szituáció között van egy lényeges különbség: időközben létrejött a zsidó állam, amely egy kommandós akcióval kiszabadította a túszokat.
2005. 08. 19. (IX/33)
