A magát kereszténynek és nemzetinek deklaráló oldal éppen a kereszténységnek és a nemzetnek okoz károkat, amikor kisajátít. Mert az előbbi éppen egyetemességénél, az utóbbi egységességénél, mindkettő pedig sokszínűségénél fogva lehet erős. Ezt már államalapító szent királyunk is tudta, anélkül, hogy ezért Alcsútra kellett volna utaznia
A kereszténység és a nemzetfölfogás korrelációját nemcsak azért érdemes vizsgálni, mert a békétlenséget szító kisajátítók is jobbára együtt emlegetik, hanem legfőképpen azért, mert napjaink magyar társadalmának olyan kihívásokkal kell szembenéznie, amelyek megoldásában segítséget nyújthatna egy egészséges nemzettudat kialakítása.
S ebben a kereszténység is komoly szerepet játszhatna, mint a társadalmi igazságosságban gyökerező nemzeti megbékélés munkálója, vagy akár elengedhetetlenül szükséges megteremtője.
Természetesen tudvalévő, hogy már a nemzetfölfogások különbözősége is magában hordhatja az ellentétek csíráját. A számtalan nemzetfölfogásnak ugyan többféle variációja és árnyalata létezik, két alapvető tendencia azonban viszonylag könnyen nyomon követhető. Az egyik a herderi romantika, mely szerint a közös múlt és kultúra, illetőleg a nyelv azonossága, végső soron a hagyomány teremti és őrzi meg a nemzetet. A másik a francia nemzetgyűlés, mely alkotmányos keretek közé helyezi a fogalmat. Nevezetesen a politikai hatalomra jutott nép egésze – minden megkülönböztetés nélkül – alkotja a nemzetet. A konzervatív és a liberális-racionalista nemzet-értelmezés eltérése azonban nem szükségképpen kell, hogy kibékíthetetlen ellentéthez vezessen, mivel két különböző – az egyik inkább értékrendi, a másik inkább jogi – területről közelít a kérdéshez. Ezért akár egymás kiegészítői is lehetnének. Hiszen egy ilyen fajta harmonizáló megoldás a magyar történelemben amúgy sem ismeretlen. Gondoljunk csak Deák Ferenc "politikai nemzet"-fogalmára, amely az elharapódzó közjogi viták során született, hogy az ország – Széchenyi szavával élve – ne "egymás ellen agyarkodó méhraj" legyen.
Sajnálatos, hogy napjaink pártpolitikai vitái során megfeledkeznek erről a megbékélésben gyökerező nemzetértelmezésről. Márpedig e nélkül csak egy ellentmondásos és megosztásra, nem pedig megbékélésre alkalmas nemzetfölfogásunk marad, amely egyik oldalon illúziók kergetéséhez és gyűlölködéshez, a másik oldalon merev elutasításhoz vezet.
A legutóbbi parlamenti választás kampányában még úgy látszott, hogy az MSZP képes lesz a "politikai nemzet" fogalmát felújítani, és győzelmét követően piedesztálra emelni, de mostanára már mindkettő – a nemzet is, a megbékélés is – lekerült a napirendről. Valójában a kormányzat azokkal a kártyalapokkal játszik, amelyeket még a Fidesz – feltételezhetően nem a legjobb szándékkal – osztott neki. Elfogadja, hogy az egyik oldalon van az MSZP és az SZDSZ, a másik oldalon lényegében véve az összes többi. Vagyis a kormánykoalíció jól megvan magában. S az önkormányzati választások után még inkább. Mert most már ők – így is – nemcsak sokan vannak, hanem elegen is. Arra pedig ekkora győzelmek után senkinek sem illik gondolnia, hogy a következő választásokat még ez az erősnek mutatkozó kormányzat is elvesztheti. Például azért, mert nincs komoly mondanivalója sem a nemzeti megbékélés, sem a kereszténység tekintetében. S ha valamit mégis mond, legfeljebb csak cinkelt kártyalapot tud felmutatni: az előbbiben a Fidesz-segítséggel parlamenti mandátumhoz jutott MDF-et, az utóbbiban ugyancsak az előző kormányzat hagyatékát, az egyházak protokolláris finanszírozását.
A kormánytól nyilvánvalóan nem ott várható a kezdeményezés, ahol a fogadókészség hiányzik. Ahol a megosztás a pártpolitikai stratégia sajátja. Még ott sem, ahol csak formális készség mutatkozik, éppen a hatalomhoz való simulás, s legkevésbé sem a nemzet iránti elkötelezettség érdekében. Ilyen "partnerek" csak látszatmegoldások pillanatnyi sikerét hozhatják. Valami effélével már a korábbi kormányzat is próbálkozott. Néhány díszkeresztény fölvonultatásával akarta demonstrálni, hogy komolyan veszi a vallásos szellemiség? politika magyarországi hagyományait. Ha azonban hiányzik a szilárd eszmei-elvi megalapozás, amely kormányzás esetén a programszerűen megfogalmazott feladatokat megvalósítani képes, akkor hiteltelenné válik az egység, az együttműködés, s végső soron a nemzeti megbékélés akarásának komolysága.
Ámde a kormányzat e téren mutatkozó ügyetlensége sem lehet elegendő indoka annak az ellenzéki magatartásnak, amely éppen kereszténységre és nemzetre történő hivatkozással akarja a társadalmat megosztani. Itt tanulságos idéznünk a II. Vatikáni zsinat egyik legfontosabb dokumentumának, a "Gaudium et spes" kezdet? lelkipásztori konstitúciónak a 75. pontját: "Krisztus összes hívei
tettekkel mutassák meg, hogyan lehet összhangba hozni
a személyes kezdeményezést az egész társadalmi testület szoros együvé tartozásával, a kellő egységet a termékeny sokféleséggel. A földi ügyek rendezését illetően ismerjék el a véleménykülönbség jogosságát, és tiszteljék azokat a polgártársakat, akik egyénileg vagy csoportot képezve becsületesen védik eltérő álláspontjukat." A konstitúció 76. pontja pedig összekapcsolja a nemzeten belül teremtendő megbékélés gondolatát a nemzetek közötti együttműködéssel.
Mindezek alapján egyfelől semmilyen körülmények között sem lehet hivatkozni a kereszténységre, mint a nemzetet megosztó értékrendre, másfelől – s ez már közös jövőnket érinti – csak egy önmagával megbékélt nemzet kerülhet partneri viszonyba az európai nemzetekkel.
Pártpolitikai viták során azonban – természetesen a kereszténység és a nemzet érdekeit hangoztatva – jóval gyakrabban fordul elő a jobboldal egységének föltétlen követelménye, mint a nemzeti megbékélés megteremtésének szükségessége. Nyilvánvaló
az ellentmondás: pártpolitikai szempontok előzik meg a nemzet egészének szempontjait. Ugyanakkor külön érdeklődésre tarthat számot az a kérdés is, amely a kereszténységet egyértelm? és megfellebbezhetetlen meggyőződéssel a mindenkori jobboldalhoz köti –, függetlenül az éppen létező jobboldali politika minőségétől.
Anélkül, hogy a magyar történelem folyamán az ebből a fölfogásból származó és egyébiránt a kereszténység eredeti – skolasztikus fogalommal élve: szubsztanciális – szellemiségének rendkívüli károkat okozó, számtalan konfliktusra hivatkozni akarnánk, ezúttal csak egy méltatlanul elfeledett, de annál fontosabb példát kívánunk fölidézni, bizonyságul, hogy a kereszténység közéleti szerepvállalásában is jóval gazdagabb annál, semmint hogy bármilyen előjel? politikai erő kisajátíthatná.
A példa pedig nem más, mint a Prohászka Ottokár eszmei-elvi előkészítése nyomán föllépő Giesswein Sándor prelátusé, aki 1898-ban alakította meg az első hazai keresztényszocialista tömörülést. Abban az időben az ipari munkásság, sőt, még a szegényparasztság körében is a szociáldemokrácia hódított. Gieswein éppen velük szemben kívánt egy keresztény szellemiség? alternatívát fölmutatni. De később, amikor 1910-ben kilépett a
Katolikus Néppártból, már "olyan keresztény pártot szeretett volna, amely nyitott a polgári demokrácia, sőt, az egyházellenességgel és ateizmussal szakító szociáldemokrácia felé is". (Ld. Gergely Jenő professzor Giesswein apátkanonok halálának 70. évfordulóján tartott előadását.)
Giesswein még az 1919-es események hatására sem változtatta meg politikai nézeteit. Nem csatlakozott az egységes keresztény párthoz. A főpapság már korábban sem igen kedvelte, ezután – a konzervatív politikusokkal együtt – árulónak tartották. Ennek ellenére (vagy éppen ezért?) álláspontja és elveivel összhangban álló magatartása időtállóbb és tiszteletre méltóbb kortársaiénál, mert – ahogy Glatz Ferenc írja – "a keresztény identitást számtalan, saját korában először jelentkező identitásigény-nyel volt képes társítani. Keresztényt a szocialistával,
s nem okvetlenül a konzervatívval."
Egy ilyen Giesswein-típusú kezdeményezés jóval többet nyújthatott volna a magyar egyház- és pártpolitikának, mint a Centrum Párt kísérlete. Ott ugyanis állandóan azzal akarják igazolni középpárti jellegüket, azaz közvetítői szerepüket, hogy akár a Fidesszel, akár az MSZP-vel képesek lennének összefogni. Vagyis éppen a dolog lényegét illetően hagyták bizonytalanságban a választóikat. A Centrum egyik vezetője pedig ennek a lapnak hasábjain nyilatkoztatta ki, hogy a parlamenti választásokon nem tudtak volna a jobboldalról szavazókat szerezni, ha előre megmondják, hogy az MSZP-hez akarnak közeledni. Arról nem beszélve, hogy ez csak egyszer kijátszható kártyalap, jókora ostobaság is: a nyilatkozó nem tett egyebet, minthogy ország-világ előtt saját tisztességtelenségével dicsekedett. Megtehette, mert akkor már őt egyáltalán nem érdekelte a választók véleménye, csak az MSZP hálája. (Azóta sem érti, hogy ez miért maradt el...)
Manapság a történelem egyáltalán nem az élet tanítómestere. Mert Giesswein Sándor prelátus nemzeti megbékélést szorgalmazó prófétai szavait se a jobboldalon, se a baloldalon nem lehetne elutasító közbekiabálások nélkül elmondani. Ezért is idézem:
"Szükségesnek tartom a keresztény politika szempontjából, de a haladás szempontjából is, hogy legyen egy progresszív eszmékért lelkesülő keresztény pártalakulás a konzervatív mellett. Szükségesnek tartom azt, hogy legyen és maradjon keresztény szociális pártunk, mert a jövő politikájának két sarkpontja lesz, a nemzet- és államfenntartó keresztényszocializmus és a forradalmi szociáldemokrácia."
Ha komolyan vennénk a fent idézett szavakat, akkor elkerülhetnénk a nemzet és a kereszténység fájdalmas megosztottságát, amelyet most éppen a népszavazás adatai alapján történő finanszírozás robbantotta ki. Nem akarok erre részletesebben kitérni, hiszen e lap hasábjain is kimerítően tárgyalták. Csak két megjegyzést fűznék hozzá.
Közismert, hogy az alapvető gondot az apostoli nuncius és a helyettes államtitkár által aláírt megállapodás okozza. S itt látnunk kell, hogy az apostoli nuncius, mint nuncius ügyesen járt el, de hogy mi volt ebben az apostoli, azt nem tudom. Hiszen még a legharciasabb katolikus sem állíthatja, hogy ennek az eljárásnak bármi köze lenne Jézus Krisztus apostolaihoz.
Ennél a gondolatnál azonban érdemes volna megállni egy pillanatra, mert egy sokkal általánosabb és egyúttal alapvetőbb problémához is elvezet. A számos egyháztörténeti párhuzam egyikére, a legemlékezetesebbre hivatkoznánk, hogy a jelenség ellentmondásosságát megközelíthessük.
A 16. század elején néhány neves vagy névtelen egyházi személynek eszébe jutott, hogy búcsúcédulákat lehetne árusítani. Merthogy kellett a pénz a római Szent Péter bazilika nagyszabású építkezéséhez. Az üzlet igen jól ment, míg föl nem emelte a szavát egy eladdig névtelen, de a szentírástudományban járatos ágostonrendi szerzetes, akit Martinus Luther doktornak hívtak, s 1517-ben a wittenbergi egyetem kapujára kitűzte vitairatát. Nem hiszem, hogy folytatnom kellene a történetet. Mindenki tudja, hogy a Szent Péter bazilika fölépült. És lélegzetelállítóan szép lett és felejthetetlenül monumentális. Csak egy kicsit sokba került. Nem tudtuk teljesíteni azt, amit Jézus búcsú-imádságában az apostolai lelkére kötött, hogy "egyek legyetek"
Különbséget kell tennünk tehát az egyház politikai-gazdasági szerepe és lényegi küldetése között. Egyáltalán nem akarom azt sugallni, hogy az előbbi csak szükséges rossz. De mindenkinek be kell látnia, hogy a katolikus egyházat évszázadokon keresztül elsősorban nem a pápai diplomácia tartotta fönn, hanem azoknak a személyiségeknek – Szent Ferenctől Teréz anyáig tartó – tanúságtétele, akik szegénységükben is adni tudtak, s nem gazdagságukban elvenni. A pillanatnyilag nagyon fortélyosnak mutatkozó ügyeskedés hosszú távon nem egyszer égbe kiáltó ostobaságnak bizonyul.
Az ilyenfajta népszámlálási trükkökkel operálók azt is elfelejtik, hogy a Nobel-díjas Heinrich Böll azért lépett ki a német katolikus egyházból, mert nem akart egyházi adót fizetni. Írásait olvasva mégis több köze volt a kereszténységhez, mint a hazai közélet "apostolainak".
Ámde az "esetnek" komoly egyházpolitikai tanulsága is akad. Hiszen már a 20. század vallásosságát sem az jellemezte, hogy a hívek vakon követték volna a hierarchia útmutatásait. (Tegyük hozzá, még abban sem mindig hallgattak lelkészeikre és papjaikra, amiben pedig feltétlenül követniük kellett volna őket.) Különösen nem a politikai – vagy ha tetszik: evilági – ügyekben. Ezért józanul nem feltételezhetjük, hogy a 21. század egyházpolitikájának kérdései az egyház és az állam prominenseinek paktumai szerint fognak rendeződni.
Annyi bizonyos, hogy a mostanság föllángolt viták nem használnak sem a kereszténység, sem a nemzeti megbékélés ügyének. A kormányzat nem egykönnyen tud kimenekülni az egyházellenesség és vallásüldözés vádja alól. Így vagy úgy, de mindenképpen fizetni fog. Mint minden, ez is elmúlik idővel, igaz, nem nyomtalanul. Ámde a nemzeti megbékélés ügyét sem az egyháznak, sem a kormánynak nem szabad tartósan elejtenie. Még nagyon erős kormánynak és a legerősebb egyháznak sem. Mert meglehet, mostanság komoly ellentéteik vannak, de azért abban mégiscsak hasonlítanak egymásra, hogy mindkettő csak a saját erejében bízik
2002. 12. 13. (VI/50)
