hetilap

Az újság olvasói levelek invokációjával indul: "Áldás és békesség az ezeréves Magyarországnak!" (Tőlem távol álló szőrszálhasogatás lenne, ha megemlíteném, hogy az ország minimum 1100 éves, de akkor hova lenne az ünnep. Itt az 1000 éves ország megünneplése szinte észrevétlenül fog átfolyni a 2000 éves ország megünneplésébe, úgyhogy ne bolygassuk az ebben a kérdésben kialakulni látszó nemzeti konszenzust.) A lap ünnepi pihentséget sugároz. A levelet írók üzeneteiben a magyar néplélek lélegez. Ha valaki mégis le akarja ezt mondani, nyílt levelezőlapon teheti. Gondos szerkesztői kezek állítják majd pellengérre.

Az újság m?fajilag a 70-es évek üzemi lapjai, a múlt századi kincseskalendáriumok és a szentképecskékkel ékesített egyházi naptárak közötti határterületen helyezkedik el. Ennek megfelelően az életről szóló beszámolók mint rosszíz? termelési jelentések. Vidéki búcsúk ízlésvilága a kiadvány szerkesztőinek esztétikai alapélménye. Legalább 15 búcsúszer? esemény a lap fókuszában. Millenniumi Búcsújárás. Búcsúmagyarország. A kiadvány egy száma romba dönti egy magyartanár egyéves munkáját. Nem lehet a diákoknak Tolsztojról és Babitsról beszélni, amikor a kultúra a Tarhonyafesztivál. 

A propagandakiadvány középponti helyén a miniszterelnök beszéde: "A jövő elkezdődött, meghívtuk és leültettük asztalunkhoz a múltat." A jövő elkezdődött, mint ahogy minden pillanatban elkezdődik, persze kérdés, hogy mi magunk hogyan dolgozzuk ezt fel. Mert ha a minden pillanatban kezdődő jövőhöz a múltat mindig le akarjuk ültetni, akkor ebből egy folyamatos és heveny zavarodás lesz. Mint ahogy ennek a jelei már mutatkoznak. Például a miniszterelnöki beszéd szerint kétszer kettő csak magyarul négy. Máshogy nem. Persze felmerül bennem, hogy miért van nekünk mindig arra kényszerünk, hogy a kétszer kettő csak nálunk legyen négy. Ez így azt jelenti viszont, hogy a kétszer kettő mindenütt négy, csak nálunk nem. Mi már tudjuk azt, hogy kétszer kettő néha öt. Ez a Millenniumi Országjáró kiadvány is erről szól. Hogy mi a kétszer kettőből többet akarunk kihozni. Nekünk kevés a négy. Nekünk mindig nagyokat kell álmodni. Nekünk kell lenni az álmok álmodóinak. A világsiker kovácsainak, a jövő letéteményeseinek. Ezért van az, hogy itt álom van – élet nincs. Élet kellene. De az nem az államtól. Lesújtó, amikor az álmodozás a kormányprogram. Álmot álmodik, álmot alapít kormányunk. Mindezt a mucsai búcsú szintjén.

Nem megy máshogy, mindig fölé lövünk, trafálunk. Például a világon elsők vagyunk az egy főre eső igazolt labdarúgó miniszterelnökben. Igazolt labdarúgókban pedig utolsók. Erről is szól ez a kiadvány. Magyarországon mindenki focizik. Focizik Nagysimony, Celldömölk, a parlament, a miniszterelnök, az ISM, Ady Endre, Dugovics Titusz és a Szűzanya. Az igaz magyar focizik, és a Szűzanyához könyörög, aki viszont nagyon cserben hagyott minket az ő napján rendezett magyar–német focimeccsen, úgyhogy ez úgy tűnik, hogy valamiért nem működik, pedig volt rá ezer év, az alatt sem jött össze semmi eredmény.

A múlt asztalhoz ültetése is igen sutára sikeredett. Sértő ez a kép a magyar nemzetről. Nemzetgyalázásssal egyenértékű. Búcsúi szentképek, történelmi giccsek, falusi kultuszhelyek, a mindennapi kenyér, szent intelmek vallásos giccsei és értelem nélküli közhelyes kavalkádja szólnak a butaságról és egy tartásban és öntudatban mélyen megroggyant nemzetről. Mi többet gondolunk erről a népről. Egyenesen sértő, hogy a nemzeti politikai oldal ezt így látja. 

A Mucsa akarja behálózni az életünket ezzel a kiadvánnyal, be akarja rúgni a konyhaablakot. Vigyázat! Butít és egészségre ártalmas!

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek