hetilap

Fotó: Sebestyén István

Hogyan fedezte fel Szávay Ágit?

– Ági hatéves volt, amikor először lejött anyukájával a soltvadkerti
teniszpályára. Alig volt még ütő a kezében, de már a felnőttek számára is
egészen jó partner volt. Ismertük egymást, úgyhogy én is rendszeresen játszottam
vele – egészen tizenkettő-tizenhárom éves koráig, amikor a tudását tekintve
elzúgott mellettem, mint a gyorsvonat. Talán nyolcéves lehetett, amikor a
fia-immal is leállt játszani, akik néhány évvel idősebbek voltak nála, és
versenyszerűen teniszeztek. Elverte őket. Mondtam a gyerekek kecskeméti
edzőjének, Ujhidy Zoltánnak, hogy van Vadkerten egy kislány, aki ragyogóan
játszik, látnia kellene. Ő is úgy ítélte meg, hogy tehetséges, elkezdett vele
foglalkozni.

A kezdet nem volt könnyű: hetente többször át kellett járniuk Kecskemétre
edzésre, aztán ott voltak a versenyek. Az utazásait akkoriban én finanszíroztam,
és a mai napig támogatjuk őt.

Úgy is mondhatnánk: bejött…

– Nagyon féltettem Ágit az elmúlt hetekben, amikor komoly sikereket ért el.
Gyermekkorában egy természetes, jóindulatú kislányt ismertem meg benne, attól
tartottam, hogy megváltozik. Szomorú, amikor egy fiatal élsportoló túlértékeli
magát, és nem nyilvánul meg benne a hála semmilyen nyoma. A US Open utáni
sajtótájékoztatóján boldogan tapasztaltam, hogy Ági nem változott.

Örülök, hogy a sikerében részes lehettem, de igazán jól az esett, hogy olyan
embereket ültetett le a tévék elé a jelleme, a játéktudása, akik életükben nem
néztek végig egy teniszmeccset. Az ország szinte kéz a kézben drukkolt ennek a
kislánynak. Mi, magyarok nagyon ki vagyunk éhezve a sikerre, az örömre, és Ági
nagyon sokunknak adott ebből.

A befektetés tehát megtérült. Az ő története is jó példa arra, hogy előbb
adnunk kell, hogy kaphassunk. Ez az elv az élet minden területén működik.

Ezt hogy érti?

– A vállalkozók között sok olyannal találkoztam, akit a munkájában a szerzés
motivált. Nekem legyen meg ez, legyen meg az: nagyobb ház, kacsalábon forgó
nyaraló, drága autó, jacht és így tovább. Ezek jó dolgok, és meg is érdemli, aki
megdolgozott érte, de ha valakit csak ez éltet, az nem sok jót szül.
Meggyőződésem, hogy az az ősi elv vezet sikerre, hogy adj, hogy kaphass. Egész
eddigi gazdasági és magánéleti tapasztalataimból ezt tudom kiolvasni. Ha azért
dolgozunk, hogy adhassunk, az mindig rendkívül gyümölcsözően hat az
üzletmenetre.

Szépen hangzik, amit mond, de mit jelent?

– Azt a vakolatot, amellyel most a Magyar Termék Nagydíjat megnyertük, azzal
a céllal fejlesztettük ki, hogy a vevőinknek adjunk kicsit többet, kevesebbért.
Vagyis a jó ár-érték arány volt a cél. Ugyanez a helyzet a mintegy százhetven
kollégámmal is: szeretnék nekik és a családjuknak kiszámítható jövőt,
megélhetést biztosítani. Sőt, mi több: vallom, hogy az államnak is meg kell
adni, ami jár, többek között azért, hogy a szociális hálót ki tudja építeni. Add
meg az Istennek, ami Istené, és a császárnak, ami a császáré. Ezek az elvek
örökérvényűek.

Attól tartok, ezzel a felfogással a kisebbséghez tartozik…

– A rendszerváltás óta sok olyan céget láttam – most csak a festékgyártásról
beszélek –, amelyek ezt az elvet felrúgták. Bár közrejátszhattak más okok is,
mindenesetre érdekes, hogy ezeknek a vállalatoknak a többsége mára eltűnt, a
piacuk jelentős része pedig hozzánk került.

Még valami: ha politikusaink ezzel az örökérvényű elvvel vezetnék az országot, a
döntéshozók bele tudnák magukat érezni mások helyzetébe, akkor ma már máshol
tartanánk.

Az ön esetében miből táplálkozik ez a látásmód?

– Nagyrészt tapasztalatból. A kilencvenes években a gazdaságban ordas
törvények uralkodtak, tele voltunk ordasokkal – ma is van még belőlük, de
kevesebb. Sokat kellett küzdenünk. Nemegyszer volt, hogy magamba roskadva
gondolkoztam, hogy tudok másnap fizetést adni az embereimnek. Azt figyeltem meg,
hogy amikor mások gondjai lettek az én gondjaim, mindig jött a megoldás. Boldog
vagyok, hogy az elmúlt tizenhét évben sosem volt olyan, hogy hónap tizedikén ne
tudtuk volna kifizetni a béreket és a szükséges közterheket. Amikor láttam ezt a
morális támogatást, hátszelet az életemben, egyszer csak azon kaptam magam, hogy
idealista vállalkozó vagyok.

Mit tesz abban az esetben, ha egy multinacionális üzletlánc illetékese azt
mondja, csak akkor kerülhet a polcon szemmagasságba a terméke, ha elég vastag
borítékot ad neki?

– Mi nem adunk borítékot. Ez elvi kérdés.

Gondolom igény azért lenne rá…

– Persze. Egyébként legtöbbször jól fizetett alkalmazottakkal állunk
szemben, akik jelentős mértékben lojálisak a munkaadójukhoz, ebből fakadóan
borítékról ritkán esik szó. A premizálásért inkább más jellegű juttatásokat
várnak el, például egy egzotikus utat két személyre. Előfordul persze az is,
hogy egy svájci bankszámlaszámot jelölnek meg. Egy osztrák konkurens cég
vezetője mondta nekem, hogy ő egy százalékot fizet egy nagyon komoly nemzetközi
üzlethálózat beszerzési igazgatójának. Ugyanakkor az ilyen jelenségek ma már
ritkábbak, ráadásul a festékszakma, ahogy látom, más területekhez viszonyítva
korrektnek mondható.

Nem származnak komoly hátrányok ebből a merevnek tűnő hozzáállásból?

– Ez előfordulhat. Egy multinacionális üzlethálózatnak hosszú időn keresztül
nagyon komoly mennyiséget, négy és félezer tonna árut szállítottunk évente.
Ennek ellenére alig voltak felhasználói reklamációk, ráadásul egynapos
szállítási határidőt vállaltunk. Kilenc számjegyű forgalmat bonyolított az
üzletlánc a termékeinkből. Mégis, egyik napról a másikra, egy mindössze
nyolcszázezer forinttal kedvezőbb árajánlatot benyújtó osztrák–szlovák
konzorciumnak adták a beszállítás lehetőségét. A cég tizenkét napra szállít, és
minőségi reklamációik vannak.

A korrupciót persze nem tudjuk bizonyítani.

Sokszor számomra is kérdés, hogy egy adott piaci szegmensben miként tudjuk
megvetni a lábunkat. De továbbra is azt látom, hogy amennyiben arra törekszünk,
hogy minőségben és megbízhatóságban többet nyújtsunk másoknál, az megtérül.

A döntéseit tekintve mennyire racionalista?

– Amikor adatokról és számokról van szó, mindig az észérvek alapján döntök,
viszonylag gyorsan.

A nehéz döntések azok, amikor figyelembe kell vennem a családom vagy éppen az
itt dolgozó százhetven ember érdekeit – itt inkább az érzelmeimre hallgatok.

A fejlesztőmérnökeim közül sokan járnak be ide Bócsára akár száz kilométeres
távolságból is dolgozni. Ez nekik és az anyagiak miatt a cégnek is megterhelő.
Sokan mondták már, miért nem telepítem a gyárat valamelyik nagyváros ipari
körzetébe. Ez logikus gondolat, de mégsem költözünk, ugyanis úgy tartom
korrektnek, hogy támogassuk ezt a térséget is, ahonnan indultunk. Teremtsünk
kultúrát, segítsük a települést, az itt élőket. Most például azt tervezzük, hogy
egyetemistáknak, főiskolásoknak ösztöndíjpályázatot írunk ki, hogy idekössük a
szakembereket.

Pedig azt olvastam, felmerült, hogy külföldre költözteti a cégét.

– Erre valóban készült egy forgatókönyvünk, mert az elmúlt időszakban nagyon
rosszul muzsikált a hazai gazdaság… Nem szeretnék politizálni, de szerintem a
gondok akkor kezdődtek, amikor túlzott önbecsülésünktől hajtva ’89–90-ben a
vezetőink kijelentették: mi magyarok a hetvenes-nyolcvanas években az életmód
javítására elköltött hiteleket márpedig vissza fogjuk fizetni. Eközben
Lengyelország azt mondta a Nyugatnak, engedjétek el a tartozást vagy egy részét,
és akkor rendszerváltás lesz. Azóta ezt az adósságot folyamatosan magunk előtt
toljuk, és ami még nagyobb baj, hogy az elmúlt tizenhét évben sosem mondtak
ezzel kapcsolatban igazat. Azt hallottuk, hogy ennyivel és annyival csökkent az
államadósság, de a változást mindig a növekvő GDP-hez mérték, miközben az
adósság soha, egy pillanatig nem csökkent, sőt. Erről nyíltan, őszintén kellett
volna beszélni.

Mit érez a legnagyobb problémának a saját vállalkozása szempontjából?

– A piacvédelem hiányát. Tisztában vagyok azzal, hogy az Európai Unión belül
erről nem illik beszélni, ugyanakkor mindenki csinálja, csak mi nem.
Németországban olyan adminisztratív feltételeket írnak elő a vegyipari
termékekre, amelyekről jól tudják, hogy a saját gyártóik be tudják tartani, ám a
külföldi konkurensek nincsenek rá felkészülve. Nálunk viszont – igaz, csak két
éven keresztül – az itt gyártott festékek oldószertartalma után adót kellett
fizetni. Mivel a brüsszeli törvények erről egy szót sem ejtettek, ez a
kötelezettség az importtermékeket nem terhelte.

A statisztikák szerint a festékfelhasználás mértéke Magyarországon folyamatosan
növekszik, jelenleg fejenként évi tizennégy és fél liter, ami nagyon szép szám.
Viszont minden évben a növekedés mértékének a duplájával nő a behozatal. És ez
fáj.

A multik nyomában

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek