Az Európai Unió utóbbi időben egyre markánsabban formálódó politikai különállását az atlanti szövetségen belül már jóval megelőzték azok a kereskedelempolitikai és gazdasági villongások, amelyekben az öreg kontinensnek és az USA-nak is számos esetben kellett megvédeni piacait. A közelmúlt banánnal és marhahússal vívott transzatlanti kereskedelmi háborúit sikerült közös megállapodásokkal zárni, és annak ellenére, hogy valószínűleg nem köszöntött még be a nyugodt béke időszaka, nem kell a folyamat eszkalálódásától tartanunk. Azt a két kontinens gazdaságpolitikáját erősen meghatározó nagyvállalati szféra is jól tudja, hogy a vitás gazdasági kérdések esetében és azok szaporodásában több a vesztenivaló, semhogy érdemes lenne túlzásba vinni a dolgot. Amíg a hollywoodi tömegkultúra-gyártás vagy a hamburgeráradat európai elutasításáról, illetve az amerikai acélipar esetleges európai dömpinggel szembeni védelméről van szó, nincs is miért aggódni. A dollár és az euró rivalizálása is csupán jelképes értékű, hiszen mindkét pólus hosszú távú érdeke, hogy adott esetben a másik fizetőeszköze tartalékvalutává válhasson. A jelen világgazdasági lassulás időszakában ugyanis meg kell fontolni minden olyan lépést, amely akár presztízsokokra hivatkozva lassíthatja a gazdaságok kilábalását a potenciális recesszióból. Ahogyan azt az Európai Központi Bank vezérigazgatója találóan megjegyezte, ha az amerikai gazdaság csak tüszszent egyet, az európai egyből náthás lesz.
A keleti bővítéssel hamarosan ötszázmilliósra bővülő közös európai piac és a lélekszámában ugyan kisebb, de vásárlóerejében egyenrangú észak-amerikai gazdaság erőviszonyai kiegyensúlyozottak. A látszólagos gazdasági ellentétek valószínűleg ezért sem olyan veszélyesek, mint azt sokan látni vélik. Sokkal inkább arról van szó, hogy a jelen világgazdasági helyzetben mindkét kontinens számára más a fontos. Míg Európa az unió keleti bővítésén, a közös valuta és intézményrendszer megszilárdításán dolgozik, érthető, hogy elsősorban önmagára figyel. Bush elnök viszont, országának nagyhatalmi gazdasági pozíciója teljes tudatában nyíltan hangoztatja, hogy (a rakétapajzs mellett) politikájának fő prioritása a latin-amerikai demokrácia és az ottani piacok szabaddá tétele, értsd: megnyitása az amerikai export előtt. Mindeközben a globális gazdaság minden szereplője érzi, hogy egyik "partnernek" sem érdeke a huszadik század elejének rosszemlék? elszigetelődése, hiszen egy az 1998-as ázsiai pénzügyi válsághoz fogható – és egyáltalán nem kizárható – krízist továbbra is csak közösen tudna a két gazdasági centrum kezelni. És akkor még nem beszéltünk az orosz és a kínai piacoknak a szabad világba való integrálásának közös érdekeiről, költségeiről és kudarcának kockázatáról.
2001. 06. 16. (V/24)
