Óh, de jön már, mit jön, vonul! Hirtelenszőke hölgy érkezik fekete
miniszoknyában, s fekete neccharisnyában, alig több ötvenöt évesnél. Tartásán
látszik, hogy a reá testált hatalom komoly nyomással nehezedik a nyolc elemi és
két tanfolyam alkotta fundamentumra. Méltóságteljesen helyet foglal, majd úgy
marad jó tíz percig. „Mire számíthatok nála?” – tépelődöm arcát fürkészve,
próbálok a ráncok között olvasni. Hasztalan. Karaktere nagyon mélyen van.
Szemüveglencséje rétegelt, mint egy katedrális kapuja, mélyére nem látni. Közben
ugyanúgy ül, már jó ideje, nem mozdul, arcizma sem rándul: nincs már neki. Úgy
tűnik, talán lement alfába. Aztán egyszer csak megmozdul. De nem kapkodva,
hanem, mint ki hosszú, mély álomból révedez. Elnyújtott mozdulattal a gombot
célozza.
A számom jelenik meg a kijelzőn, odapattanok az ablakhoz. Köszönök, méla
undorral felém fordul, majd valami köszönésszerű biccentéssel rám emeli a két
kajütablakot.
Tekintete beszédes: „Na ide figyelj, te pitiáner, adócsaló kis gazember! Ha
tudnád, mennyire úútállak, nem toltad volna ide azt a puhány pofádat!” Beveszi
papírjaimat, majd fürgén asztalára helyezi, gyakorlott mozdulatait
piaciparfüm-illata lengi körül, igazi szagember.
A beadványomat olvasva kérdi:
– Anyja neve?
– Rózsika néni – próbálom a feszültséget derűvel oldani.
– Azt meg hogy becézik? – kérdi, és a rettenetes az, hogy komolyan. Aztán
továbblép:
– No és mikor? – folytatja, közben tolla kiesik a kezéből, át a párkányon, éppen
elém, felkapom, felé nyújtom:
– Az öné? – kérdem.
– Nem, az enyémet leejtettem – válaszolja, aztán a lényegre térünk.
– Kérem, én szeretnék
– fogok bele.
– Mér, ki maga?
– Én kérem
– Mán mit kér maga folyton?
Most letisztultabb retorikával próbálkozom:
– Átolvasná a beadványomat? Pénz jár vissza!
– Na persze, úgy nézek ki talán, mint egy fejőstehén?
Megpróbálom veretesen:
– Tisztelettel, én ugyan nem szeretnék konkolyt vetni az adózás tiszta búzájába
– Mé, maga kistermelő?
A pénzem egyre veszélyesebben száguld a reménytelenségbe. De csitt, az asszony
szól:
– Mit is akar maga? Pénzt? Na, hagy kérdezzek mán valamit, de csak úgy
kvázizósan. Maga még a mikulásban is hisz? – s közben röhög.
Most komolyan megijedek tőle. Fogai, mint Stone-henge. Érzem, a bűn lassan
hatalmába keríti indulataimat, de nem hagyom! Már-már mondanék valami kedveset
neki, ekkor azonban rendkívüli dolog történik: megszólalnak a terem hangszórói:
„Figyelem, kedves kollégák, az ingyenes szemvizsgálat a második emeleten most
kezdődik!”
A toll abban a szögben röppen ki a kezéből, amelyben a hirdetés szövegének
utolsó betűje érte, majd oly fürgén pattan fel a székéről, mint utoljára talán
úgy negyven évvel ezelőtt, és egyszerűen eltűnik.
Én pedig reménytelenül bámulok az üres székének ülőkéjére hajtogatott szürke
lópokrócra, miközben két irodalmi remekmű címe jut eszembe: Az „Elveszett
illúziók”, valamint a „Hasfelmetsző”.
2007. 05. 18. (XI/20)
