George Bush a béke ígéretét hozta magával a Közel-Keletre. Az elnök szerint 2008 a szavak helyett a cselekvés éve lehet a térségben. Az elnök nyolcnapos körútját Izraelben kezdte meg, amelyet az Egyesült Államok szoros szövetségesének nevezett.

Látszólag érdektelen képeket sugárzott néhány éve a CNN egyik élő közvetítése: közel két órán keresztül azt mutatták, amint egy csupasz domboldalon felvonul egy markoló és egy teherautó. A jelenet még akkor is abszurd volt, ha a képek a világ egyik forrpontjának számító Jeruzsálemből érkeztek. A külvárosi új lakónegyed építése azért lett politikai esemény, mert a területet a palesztinok maguknak követelik mint leendő fővárosuk részét, és azzal vádolták az izraelieket, hogy „illegális települést” hoztak ott létre. A Har Homa-i beruházás az elmúlt napokban újra felbukkant a világhíradókban, miután a negyedben az izraeli építésügyi miniszter 300 új lakás építésére írt ki versenytárgyalást. A látszólag ártalmatlan döntés ellen nem csak a palesztinok tiltakoztak, hanem Condolezza Rice amerikai külügyminiszter és Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár rosszallását is kiváltotta. A tét természetesen az, hogy ki jogosult dönteni Jeruzsálem jövőjéről…

A héten szerdán kezdetét veszi az izraeli–palesztin tárgyalássorozat, amelynek célja, hogy 2008 végére a felek békeszerződést köthessenek. Erről november végén az annapolisi konferencián határoztak, de Olmert vasárnap egy üzleti konferencián Tel Avivban maga is elismerte, hogy a tárgyalásokon Izrael sokat kockáztat.

Állítólag megszövegezték a közös izraeli–palesztin nyilatkozattervezetet a november 27-én a Maryland állambeli Annapolisban megrendezendő konferenciára – jelentette az izraeli hadsereg rádióadója, a Galei Cáhál. Az egyezség az izraeli főtárgyaló, Cippi Livni külügyminiszter és a palesztin küldöttség feje, Ahmed Korei között jött létre, bár néhány kisebb kérdésben még nincs megállapodás. A nyilatkozat tartalmáról nincs információ, annyi azonban bizonyos, hogy a nemzetközi konferenciára a napokban kimentek az amerikai meghívók.

Már az Interpol is körözteti azt az öt iráni és egy libanoni terroristát, akik felelősek a Buenos Aires-i Zsidó Közösségi Központ (AMIA) ellen tizenhárom éve elkövetett pusztító bombamerényletért. Ez a támadás volt az első példa arra, hogy közel-keleti iszlám terroristák tengerentúli célpontot választottak. Irán ma azzal fenyeget, hogy egy ellene indított támadásra a világ különböző pontjain amerikai és izraeli érdekeltségeken áll bosszút.

Lebombázza-e Amerika Iránt? – tette fel címoldalán a kérdést a Sunday Times. A brit lap szerint az utóbbi hetekben felerősödött a retorika, és szigorodtak a szankciók is, miközben a katonai tervezés sokkal részletezettebb. Az elemzők azt várják, hogy George W. Bush nem akarja megoldatlan örökségként az utódjára hagyni az iráni atomprogramot, de elismerik, a végső döntés az elnök kezében van.

Izraelben a legfőbb ügyész három ügyben is büntetőjogi vizsgálatot rendelt el Ehud Olmert kormányfővel szemben. A vádak szerint polgármesterként, pénzügyminiszterként és ipari miniszterként is korrupciós ügyekbe keveredett. Ráadásul a közeljövőben várható a tavalyi libanoni háborút vizsgáló bizottság végleges jelentése, amely valószínűleg kimondja, hogy Olmertet politikai felelősség is terheli az elkövetett hibákért. Sokan várják, sőt követelik azt, hogy Olmert mondjon le, vagy legalábbis ideiglenesen mentse fel magát a kormányfői teendők alól, ám előfordulhat, hogy az amúgy egy számjegyű támogatottságot élvező miniszterelnök mindezek ellenére 2010-ig a helyén marad.

Brüsszelben és Genfben újra életre kelhet Durban rosszemlékű szelleme. Miközben az ENSZ és az Európai Unió elfogulatlan félként igyekszik feltűnni a palesztin–izraeli konfliktusban, az ENSZ Közgyűlése úgy döntött, hogy ismét konferenciasorozatot kezd a rasszizmusról. Ennek csúcspontja egy 2009-re tervezett nemzetközi találkozó lesz. Mint ismeretes, a legutóbbi, a 2001 őszén – néhány nappal a szeptember 11-ei támadások előtt – Dél-Afrikában megrendezett tanácskozás középpontjában az Izraelt apartheid, rasszista államként megbélyegző álláspontok és demonstrációk álltak.

„A múlt héten alapvető elvi kérdésekről tárgyaltam Mahmúd Abbásszal, a Palesztin Hatóság elnökével”- közölte Ehud Olmert izraeli kormányfő az Izraelbe látogató amerikai kongreszszusi küldöttséggel. A két vezető feltételezhetően egy végleges békeszerződés alapvető elveit vitatta meg, amelyet a George W. Bush, az Egyesült Államok elnöke által novemberre összehívott regionális konferencia hagyna jóvá.

Ehud Olmert izraeli miniszterelnök és Mahmúd Abbász, a Palesztin Hatóság elnöke már a végleges békemegállapodás legnehezebb kérdéseiről tárgyal – jelentette július végén az Al-Hajjat című londoni arab nyelvű napilap. Az elmúlt hónapokban hirtelen mintha mindenki a kilencvenes évek forgatókönyvét vette volna elő: először rögzítik a békeelveket, majd megoldják a kisebb horderejű, könnyebben megoldható ügyeket, végül jöhetnek a nehéz kérdések, a határok, Jeruzsálem, a menekültek, az energiaforrások elosztása és a zsidó települések ügye. A különbség most az, hogy az oslói kudarcot feledve, mindezt most akár egy éven belül végigjátszanák.

Milliárdos üzletember, óriási szurkolótáborral rendelkező kosárlabda- és futballbajnokcsapatok tulajdonosa, orosz és francia médiaguru. Pedig a talaj nem egészen szilárd alatta. Fegyverügyletei miatt Franciaország kezdeményezésére nemzetközi elfogatóparancs van ellene érvényben, amit angolai diplomata-útlevelével eddig könnyedén kikerült, bármerre is járt a világban. Egyes vélemények szerint mégsem érzi magát biztonságban, és a most közzétett pártalapítási célkitűzésével Arkagyij Gajdamak célja épp a parlamenti mentelmi jog megszerzése.

A Vörös-tenger partján fekvő Sharm el-Sejkben megtartott hétfői csúcs Abbásznak és a Fatahnak a gázai vereséget követően megingott helyzetét kívánta megerősíteni. A Palesztin Hatóság elnökének vérmes reményeit Olmert már az előzetes tárgyalásokon lehűtötte. Bár Abbász elvárása a független palesztin állam megteremtését célzó tárgyalásokról és Marvan Bargúti szabadlábra helyezéséről hiábavalónak bizonyult, mégsem távozott üres kézzel. Olmert hathatósan, de főleg teátrálisan is jelezte: a béke opciója nyitott a palesztinok előtt.

Véres leszámolás kezdődött Gázában azt követően, hogy a Hamasz fegyveresei néhány nap alatt elfoglalták a Palesztin Hatóság valamennyi katonai és közigazgatási létesítményét az övezetben a Mahmúd Abbászhoz hű katonáktól. Az egységkormány felbomlott, a menekülő Fatah-aktivisták közül többeket a nyílt utcán, családtagjaik szeme láttára végeztek ki a mérsékelt álarcot levetve ismét terroristaként tomboló Hamasz-osztagok, amelyek iráni mintájú iszlamista kormányzást vezettek be. A Gázában élő keresztényeket már megfenyegették: leszámolnak azokkal, akiket „misszionáláson” érnek. A Nyugati-parton válaszul a Fatah kezdett tisztogató akciókba az ott kisebbségben lévő hamaszosok ellen. Mi idézte elő a palesztin polgárháborút, és hogyan befolyásolja a drámai megosztottság a térség amúgy is ingatag helyzetét?

A gázai háború folytatódik, a Hamasz és a Fatah osztagai továbbra is gyilkolják egymást. Izrael légi csapásai és terrorellenes akciói ellenére a rakéták, bár csökkenő számban, de továbbra is hullanak Sdérot városára. A város fokozatosan kiürül, az iskolák bezártak, és aki csak teheti – ha ideiglenesen is – Izrael más részeire költözik. Bár Askelon is a Kasszam rakéták hatótávolságán belül van, a Hamasz most a dél-izraeli határvárosra koncentrál. A Gázai övezet 2005 szeptemberében történt kiürítését, a zsidó települések felszámolását követően újabb győzelmet jelentene, ha Sdérot kísértetvárossá válna.

A Közel-Kelet ismét lángokban áll. Irán és Szíria mindent elkövet, hogy elejét vegye a szunnita arab szövetség megszilárdulásának. A Gázai övezetben meggyilkoltatja Mahmúd Abbász testőreit, Bejrútban keresztényeket robbantat fel, és bankot raboltat. Nar el-Baredben pedig halomra gyilkoltatja a libanoni hadsereg katonáit. Nem kerül sok fáradságába, hiszen a működésképtelen megállapodások alatt parázsló hamu könnyen lángra lobbantatható. Amíg pedig a nemzetközi közösség a „tűzoltással” foglalkozik, az iráni atomprogram befejező szakaszába léphet.

Elkészült a Winograd-jelentés első változata, mely a jelenlegi kormányt teszi felelőssé a tavalyi, a második libanoni háború kudarcáért. A jelentés megállapításai ellenére nem mondott le Amír Perec hadügyminiszter, de a közvélemény-kutatások szerint nulla (!) százalékos támogatottságra süllyedt Ehud Olmert (képünkön fent) széke nagyon megingott. A Kadimában most egyesek „vezéráldozatra”, Olmert–Livni-vezetőcserére készülnek, hogy legalább az előrehozott választásokat elkerülhessék. Erre azonban kevés esély mutatkozik. Közben megkezdődött a többszörös nemi erőszakkal vádolt Móse Kacav államelnök ügyészségi meghallgatása is.

Izrael szokás szerint előbb gyászol, csak aztán ünnepel. Az emlékezés napján idézik fel annak a 22305 férfinak és nőnek az emlékét, akik az ős-új állam megalakításában és védelmében hősként vesztették életüket. Tavaly óta újabb 233 család csatlakozott a gyászolók köréhez, ebből 119 család a második libanoni háborúban vesztette el hozzátartozóját, polgárokat és katonákat egyaránt. Megdöbbentő számadatok ezek. Aligha gyógyír erre, hogy a holokausztban alig néhány nap alatt több zsidót öltek meg, mint Izrael háborúiban összesen, vagy több izraeli halt meg az utakon közlekedési balesetben, mint a háborúkban vagy a palesztin terror következtében.

Amint arról a Hetek is beszámolt (Kiűzetés az unióból. Hetek, 2007. március 30.), a római szerződés aláírásának 50. évfordulóján kiadott közös nyilatkozatból is kimaradt a zsidó–keresztény gyökerekre való hivatkozás, nemcsak a már korábban elvetélt uniós alkotmányból. „Európa a közös jövőnk” – olvashatjuk a deklarációban. De milyen lesz ez a közös jövő?

Fogolycsere hírei borzolják az izraeli közvéleményt. Az izraeli baloldal ugyanis, fellelkedesve a módon, ahogy London elérte a brit túszok elengedését, most azt követeli a kormánytól, hogy szakítva az eddigi gyakorlattal, bocsásson szabadon olyan palesztin terroristákat is, akiknek a kezéhez vér tapad.