Az utóbbi években úgyszólván népünnepéllyé terebélyesedett hazánkban az október végi–november eleji temetőjárás. Az újra reneszánszát élő pogány halottasnapok mellett ráadásul a bevallottan barbár hagyományokra viszszamenő Halloween boszorkányünnep is egyre nagyobb népszerűségnek örvend. Ezek kapcsán felmerül néhány kérdés. Honnan erednek e kultuszok gyökerei? Mit mond a halálról, a gyászról, a túlvilági életről a zsidó–keresztény kinyilatkoztatás? Van-e köze a bibliai kereszténységnek e halotti ünnepekhez?

Egyelőre a legszigorúbb titoktartás övezi azt a vatikáni projektet, amelyről a múlt héten adott hírt a világsajtó. A máris nagy port kavaró hír így hangzott: a Szentszék felhatalmazta vezető katolikus teológusok és történészek egy nemzetközi csoportját, hogy kezdje meg az eddig katolikus körökben mérvadónak tekintett Jeruzsálemi Biblia szövegének "kijavítását". 

A Mohamed életében egységesnek mondható iszlám közösség széttöredezése a próféta halála (632) után azonnal megkezdődött. A vezető muszlim csoportok rövid mérlegelés után Abú Bakrt választották meg "Isten küldötte utódjának" (halífat raszúl Allah), röviden kalifának. A döntéssel azonban nem mindenki értett egyet, s az ezt követő polgárháború máig tartó, kiengesztelhetetlen vallási-politikai megosztottsághoz vezetett az iszlám közösségen belül. A negyedik kalifa, Ali idejében – aki mellesleg Mohamed veje volt – alakult ki a két fő vallási irányzat: a szunniták és a síiták "felekezete". Közülük egyértelműen az utóbbi a radikálisabb és agresszívebb, ezért valóságos melegágya a különféle radikális mozgalmaknak. A síitizmuson belül már a 7. században létrejött a karidzsita, nadzsita, kajszánija, iszmáilijja és imámijja ágazat, melyek teológiája több lényeges ponton eltér egymástól.

Babilón neve fogalom volt az ókorban: a legnagyobb kiterjedésű, leggazdagabb és legerősebb város egyben a legfontosabb vallási központ szerepét is betöltötte. Jelentőségét egyetlen ma meglévő vallási központhoz – a katolikusok Vatikánjához, a muszlimok Mekkájához, a hinduk Benáreszéhez – sem mérhetjük. 

Minden nemzetnek szüksége van eredetmítoszokra. Minél régebbre visszavezethető, s főképp minél régebb óta dokumentálható ez a legendakör, annál "ősibb" és tekintélyesebb maga a nemzet. Tudjuk, hogy Róma eredetét egészen a Homérosz által megénekelt Trójáig vezették vissza. De kik voltak az etruszkok, akiknek farkasa – jelképes módon – a csecsemő Romulust és Remust táplálta? 

Jézus Krisztus isteni eredetét éppúgy mint zsidó voltát ősidők óta sokan szeretnék elvitatni. Egyesek egy római centuriótól, mások egy ismeretlen párthus hercegtől eredeztetik, csak hogy "tisztafajú árjának" vagy "hun-szkíta-magyarnak" tekinthessék a Názáreti Jézust. Egy harmadik csoport, amelyről alábbi cikkünkben lesz szó, megelégszik azzal, hogy szerinte Jézus minden bölcsességét indiai "szent emberektől", illetve a hinduk és buddhisták szentnek tartott irataiból nyerte. A New Age-körökben népszerű véleményt állítólag egy indiai kolostorban talált régi tekercs is alátámasztja.

Talán többen emlékeznek még a nemrégiben világsikert aratott Gladiátor cím? filmnek arra a jelenetére, amikor a főhős először jutott be a Colosseum küzdőterére. Megállt a porond közepén és csak bámulta, bámulta az irdatlan tömeget, miközben hatvanezer torokból tört fel az ordítás: "Küzdj! Harcolj!" Sokak számára talán kiábrándító, hogy a filmes történetben szereplő Maximus a valóságban soha nem létezett. De annál valóságosabb annak a huszonötezer zsidó férfinak a sorsa, akiket Titus – diadalmas júdeai hadjáratának befejeztével – Rómába hurcolt, s arra kényszerített, hogy az apja által megkezdett Colosseum építkezésén dolgozzanak. A hadifoglyokat végül a maguk építette amfiteátrum közönsége előtt végeztette ki gladiátorokkal és vadállatokkal.

"A húsvét mindkét napja keresztény és keresztyén ünnep, ekkor mi, keresztények, a zsidók által megfeszített Krisztusra és az ő feltámadására emlékezünk" – nyilatkozta Csurka István néhány hete egy sajtótájékoztatón. A pártvezér középkori vérvádakig visszanyúló, súlyosan antiszemita kijelentése ismét felveti a kérdést: Milyen erők tartják életben évszázadok óta az "istengyilkosság" vádját a zsidósággal szemben? Kiknek áll érdekében az, hogy több mint fél évszázaddal a holokauszt után még mindig a zsidó népet vádolják a keresztények Istenének megölésével? Cikkünkben e vád történelmi-teológiai gyökereit próbáljuk boncolgatni, és jó előre tudomásul vesszük, hogy a józan ész, a történettudomány és a bibliafilológia akárhány érvét vonultatjuk is fel ez ellen az abszurd és irracionális vád ellen: mindez falra hányt borsó marad. Jézus Krisztus perének aktája kétezer év óta lezáratlan, s a nem ritka perújrafelvételek során még ma is démoni indulatok uralkodnak el a képzeletbeli tárgyalótermekben. Ugyanúgy, mint akkor és ott, az időszámításunk szerinti 31/32. év pészachján, a zsidó főtanács gyűléstermében és Pilátus római helytartó palotájában.

Az elmúlt hetekben bejárta a világsajtót a hír, mely szerint az Afganisztán területének túlnyomó részét uraló, szélsőséges iszlám tanokat hirdető tálibok ágyúval, dinamittal fogtak neki a bamidzsáni sziklafalba vésett óriási Buddha-szobrok elpusztításának. A vallási okokkal indokolt tettet nemcsak a buddhista országokban és Nyugaton minősítették barbár műkincsrombolásnak, hanem egyes iszlám vezetők is elítélőleg nyilatkoztak róla. 

Amint arról a Hetek legutóbbi számában is beszámoltunk, a bevásárlóközpontok hétvégi nyitva tartásával kapcsolatban teológiai érvektől sem mentes politikai vita lángolt fel. Őry Csaba, a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára véget akart vetni "a vasárnap szentségét sértő vásárlósdinak". Akár a történelem fintorának is tekinthetjük, hogy – amint arra Demján Sándor, a shoppingcentereket tömörítő szövetség elnöke is rámutatott – a fideszes képviselők által "védettnek" nyilvánított vasárnap éppenséggel a vásár szóból ered. Latba vetették politikai befolyásukat a keresztény nagyegyházak is. A Katolikus Püspöki Konferencia nyilatkozata olyan törvénymódosítást sürget, amely "tekintettel van a keresztény ember vallási igényére, minden ember pihenéshez való jogára, ugyanakkor a magyar családok belső szeretetkapcsolatának megerősítésére". Veres András püspök szerint "az egyik legsajnálatosabb jelenség napjainkban a vasárnap ünnepi jellegének háttérbe szorulása, amelyre pedig minden embernek joga és szüksége van". A vita felveti, hogy a szekularizált társadalom igényli-e a szakrális pihenőnapot, továbbá, hogy a vasárnap kiemelése a többi nap közül mennyiben sérti a hét más napjait megünneplő vallásos honfitársaikat.

Az Ó- és Újszövetség nyelvei: az óhéber, az arámi és az úgynevezett "közgörög" (koiné) a holt nyelvek közé tartoznak. Több évszázada senki nem használja őket a mindennapi kommunikációban: szókincsük, nyelvtanuk mindörökre megmerevedett, s ma már csak vaskos szótárakból és grammatikákból ismerhető meg. A bibliafordítás mindamellett nemcsak nehéz, hanem veszélyes feladat is. Legalábbis annak, aki komolyan veszi Mózes intelmét: "Semmit ne tegyetek az igéhez, amelyet én parancsolok nektek, se el ne vegyetek abból." A fordítók feladata tehát nem kevesebb, mint hogy a Biblia eredeti üzenetét, amelyet több száz éve kihalt nyelven fogalmaztak, közérthető, mai beszédre ültesse át. 

Ebben a zsinagógában prédikált a legtöbbet. Itt űzte ki az első démonokat, és számos gyógyító csodát tett, úgyhogy ezrével hozták elé a betegeket. Innen hívta el leghűségesebb tanítványait. Itt jelentette ki magáról, hogy ő az Élet Kenyere. Jairusnak, az itteni zsinagógafőnek leányát feltámasztotta a halálból. Egyetlen érintésével meggyógyította Péter beteg anyósát, és egyetlen szavával visszaadta a római százados szolgájának egészségét. Mindezt Jézus Kapernaumban tette, amelyet nem véletlenül választott magának állandó lakóhelyül. Egy több száz évvel korábban elhangzott Ézsaiás-próféciát teljesített be ezzel: "a nép, amely sötétségben járt, lát nagy világosságot".

A "próféta" szó hallatán ma legtöbben – helytelenül – valamiféle "jövendőmondóra" gondolnak. Okkultizmussal mélyen átitatott korunkban persze akadnak ilyenek is, mégpedig szép számmal, csakhogy az ő tevékenységüknek semmi köze a bibliai prófétákéhoz. Mellesleg: a próféta (görögül pro-fétész) az, aki "valaki helyett szól", üzenetközvetítő, ha úgy tetszik: postás. A bibliai próféták Isten üzeneteit közvetítették leggyakrabban Izráel, ritkábban a körülöttük élő nemzetek számára. Martin Buber írja A próféták hitéről írt monográfiájában: "A próféták nem úgy viszonyulnak a jövőhöz, hogy majdan biztosan bekövetkező eseményeket előre megjövendölnek. Prófétálni annyit tesz: a közösséget, amelyhez az ige szól, közvetlenül vagy közvetve választás, döntés elé állítani. A jövő nem valami úgyszólván már létező, és ezért tudható dolog. Lényegét tekintve inkább a valódi döntéstől függ". 

Izrael történetének legnagyobb prófétája volt. Teveszőr ruhát viselt, sáskát és erdei mézet evett. Állandó lakhe-lyét a júdeai kősivatagban, a Jordán mellett ütötte fel. Üzenete egyetlen szóban öszszefoglalható: megtérés. Felebarátai, akiket néha egyszerűen csak "mérgeskígyók fajzatainak" titulált, seregestül tódultak hozzá, hogy alámerítse őket "a bűnök bocsánatára". Jánost még a názáreti Jézus is felkereste, akit először ő mutatott be Messiásként Izrael fiainak.

Mózes a zsidó nép legnagyobb prófétája. Nevéhez fűződik az Egyiptomot megrendítő tíz csapás, a zsidó nép kiszabadítása a négyszáz éves fogságból, az átkelés a Vörös-tengeren, a Törvény írásba foglalása és a választott nép elvezetése az Ígéret Földjéhez. Mózes volt az egyetlen, aki szemtől szembe látta Istent, sőt beszélt is vele: "És nem támadt többé Izraelben olyan próféta, mint Mózes, akit ismert volna az Úr színről színre". Ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – az elmúlt századokban a bibliakritikusok leghevesebben éppen Mózes személyét és az ő nevével fémjelzett Öt Könyvet támadták. Egyiptomi papok; görög, keresztény, zsidó filozófusok; ókori és modern történetírók; sőt még orvosok és lélekgyógyászok is tollat ragadtak annak érdekében, hogy kétségbe vonják a Mózesről szóló bibliai beszámolók hitelességét.

Október 22-én zárta kapuit az a torinói kiállítás, amelyen tíz hét alatt hívő és szkeptikus zarándokok milliói láthatták a híres leplet. Az évszázad folyamán most először nyílt lehetőség arra, hogy a nagyközönség ily hosszasan megszemlélhesse a relikviát, amelyen egy keresztre feszített ember testének negatív képe látható. A torinói lepel az utóbbi húsz-harminc évben tudományos viták kereszttüzébe került. Ezen aligha csodálkozhatunk, hiszen a vizsgálatok tétje nem kevesebb, mint hogy bebizonyítsák: valóban a názáreti Jézus holttestét fedte-e a lepel, avagy nem más, mint ügyes hamisítvány.

Az aranykupolás Sziklamecset uralja Jeruzsálem látképét. Az iszlám világ harmadik legfontosabb kegyhelyének számító hatszöglet? épületet Omár kalifa emeltette 638-ban. A mecset megközelítőleg azon a helyen áll, ahol valaha a zsidó vallás legszentebb épülete, a jeruzsálemi Szentély magasodott. A Salamon, majd Zorobábel által épített Ház kisebb megszakításokkal ezer éven át szolgálta az Örökkévaló tiszteletét. Azóta, hogy i. sz. 70-ben Titus katonái a földdel tették egyenlővé az épületet, több kísérletet tettek újra felépítésére, ám az erre irányuló törekvések mindannyiszor kudarcba fulladtak. A bibliai próféciákban hívő zsidók és keresztények azonban ma is biztosak abban, hogy a Harmadik Szentély újra felépül.