Most ötven éve, az 1945-48-as évkörben (pontosabban nem emlékszem az időre) történt a beszélgetés, amelyről elmélkedem. Akkoriban még lehetett beszélni, magántársalgásban akár kommunistának is megmondhatta az ember a véleményét. Beszélgető felem egy középkorú hölgy volt, aki őszintén hitt a kommunista eszmében. Nem magas iskolázottságú értelmiségi, de nem is proletár – magánalkalmazott, "low middle class". Egyetlen irányba nézett, de nem elvakultan. A közelmúltra és hagyatékára terelődött a szó. Elkezdtem egy mondatot, de csak az alanyt tudtam kimondani: "A kereszténység …" – a szavamba vágott, ő tette hozzá az állítmányt: "Megbukott!" Olyan eréllyel, hogy nem tudtam, miként mondhatnék ellent. De nehéz lett volna cáfolni azért is, mert magam is tudtam: a frontvonalban lévő egyházak az utolsó előtti pillanatig tapadtak az elbukó hatalomhoz, struktúráiba integrálódtak, esetenként ideológiai engedményt tettek neki az evangélium kárára. Akadt néhány értelmes és felelősségét tudó papi és világi vezetőjük, aki ezt elismerte, önvizsgálatot szorgalmazott – például Szekfü Gyula, a kiváló történész –, de kevés eredménnyel. Megbukhat-e egy világvallás? Ha a "keresztény" néven kurzust értünk, akkor igen. Czapik Gyula egri érsek így kiáltott fel a szószéken 1944 karácsonyának vigiliáján: "Kurzust csináltunk a kereszténységből!" (A városban néhány héttel előbb véget ért az a kurzus.) Ilyen értelemben igen a válasz, a hölgy állítmánya hozzáilleszkedett az én alanyomhoz. De csak akkor. Mert van az ügynek más viszonyításrendszere is. Erre beszélgetőtársam nem gondolt, tulajdonképpen én sem. Ő egy periferiális folyamat többé-kevésbé helyes megítélését az egyetemesre alkalmazta. Elsősorban a legnagyobb egyházról kellett volna szólni. A nevében egyetemesről. Mert: ha a magyarországi szárnyára vétkes világi ügyek árnyéka vetődött, azzal nem sározódtak be a nácizmus ellen hősként küzdő lengyel testvérek, az nem érvénytelenítette a holland klérus érdemét, nem tette kétségessé az angolszász katolicizmus egyértelm? antifasizmusát. Voltak egyházak itt, Magyarországon is, amelyeknek közössége és vezetése nem szegődött társutasnak a világi hatalomhoz. A kisegyházaknak nem volt közük a Horthy-hatalom tévútjaihoz; akkoriban hivatalból üldözték őket, a háború idején olykor a katonai rendőrséget is rájuk uszították. És ki merné állítani, hogy a baptista egyház helyeselte a háborút? De a magyar értelemben igazán történelmi egyház, az unitárius sem csúszott bele a politikai színtérbe. 1944 nyárutóján vagy őszelőjén erdélyi előkelőségek és értelmiségiek feliratban kérték Horthyt, hogy szabadítsa meg az országot a háborútól – az iratot a unitárius egyház egyik vezetője is aláírta. Az elmélkedésem elején "összeállt" tőmondat tehát csak részleges igazságot fejez ki, az állítmány nem az alany által kifejezett fogalom egészét minősítette. Úgy lett volna igaz, ha az alany szűkítő jelzőt kap. Nem a világ kereszténysége bukott meg. A kérdést napjainkban, fél évszázad múltán, újra időszerűvé teheti a nagy hazai egyházak megélénkülő közéleti tevékenysége. Göncz Árpád köztársasági elnök azt mondotta egyszer: a Horthy-korszak kereszténységének az volt a jellemzője, hogy nem volt keresztény. Így igaz. Gyümölcseiről ismerjük meg a fát. Annak a kereszténységnek a gyümölcse pedig nem a lelkek megújulása volt, hanem nemzeti katasztrófa. De annál nagyobb tisztelet illeti meg azokat a híveket, testületeket, akik, amelyek nem a kurzus mellett, hanem Jézus nyomában meneteltek. Érdekes és a mostani változásokhoz illő lenne az ötven évvel ezelőtti párbeszéd folytatása. Sajnos, lehetetlen: a másik beszélgető hosszú évek óta halott.(A szerző nyugalmazott egyetemi nyelvtanár)