Gyakran szerepelnek a katasztrófavédők, tűzoltók a médiában, ahol azt látjuk, hogy kritikus helyzetekben rájuk lehet támaszkodni. De talán éppen a nehézsége miatt nem számít szép vagy vonzó szakmának. Meg tud cáfolni?
–ŰTermészetesen cáfolnám, hiszen a szépsége ennek a szakmának éppen az, hogy segíthetünk az embereken.
Sok kisfiú mondja óvodáskor táján, hogy tűzoltó szeretne lenni, de mekkora érdeklődés marad a fiatalokban a pályaválasztáshoz érve? Mennyire vonzó ma a tűzoltó szakma?
–ŰVonzónak mondható. Leginkább olyan fiatalemberek jelentkeznek, akiknek a családjában már van szakmabeli. Tudja, van ebben a szakmában valami romantika, kis túlzással azt is állíthatjuk, hogy a tűzoltók az utolsó romantikus hősök ebben a világban.
Milyen a jó tűzoltó, illetve a katasztrófavédelmi szakember? Mit kell tudnia, amit egy átlagember nem tud?
–ŰNagyon fontos először is az elhivatottság. Bátran kijelenthetjük, ezt a munkát nem pénzért vállalják a kollegák, elég, ha csak arra a nettó 90 ezer körüli összegre gondolunk, amit fizetésként kapnak. Ahhoz pedig, hogy éles helyzetben megfelelően végezze a munkáját, elengedhetetlen a jó szakképzés és a gyakorlat is.
Az emberi tényező mennyit számít? Feltételezem, bátorság nélkül például nem lehet végezni ezt a munkát.
–ŰÍgy van, ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy a bátorság nem keverendő össze a vakmerőséggel vagy akár a kalandvággyal. A vakmerő ember úgy vállalja fel a kockázatot, hogy nem számítja ki előre a következményeket, a bátorság ezzel szemben kiszámított beavatkozás.
Hol van az a pont, amikor azt mondhatja a tűzoltó, hogy nem megyek be az égő házba, nem tudok segíteni a bent lévőkön?
–ŰSok esetben előre lehet látni, hogy olyan mértékben károsodott az épület a tűz miatt, hogy be fog omlani a tető. Ilyen esetben természetesen nem küldjük be a kollégákat. Előre ki kell számítani a lépéseket és a következményeket. Át kell gondolni, milyen útvonalon megyünk be, ki fog segíteni menet közben, hol lehet elhagyni az épületet, milyen felszerelésre lesz szükség, hiszen segíteni megyünk be.
Egy komoly tűz vagy egy környezeti katasztrófa – melyekből bőven volt részünk az idén – mennyire terheli meg pszichésen a mentésben dolgozókat?
–ŰJelentősen, főként, ha sérültek vagy elhunytak is vannak a helyszínen.
Hogy dolgozzák fel, hiszen ez egy hivatásos tűzoltó számára gyakori, sőt mindennapos esemény is lehet?
–ŰKi kell beszélniük magukból. Egymás között átbeszéljük, mi történt.
Ez elegendő a feldolgozáshoz?
–ŰTöbbnyire igen, magam is tapasztaltam. De ha nem lenne elég, lehetőség van pszichológus igénybevételére is.
A tavalyi évben rengeteg munkájuk akadt a kiszámíthatatlan időjárás miatt. A kívülállók azonban nemigen tudják, hogyan zajlik a katasztrófaelhárítás folyamata. Mi történik az első telefonhívástól kezdve, amikor bekövetkezik a baj?
–ŰA katasztrófavédelmet nem úgy kell elképzelni, hogy egy helyszínről kirajzanak a szakemberek a probléma helyszínére. Minden fejlett országban háromszintű védelmi rendszer működik. Ha bármilyen kár-esemény, árvíz vagy más probléma felmerül, elsősorban a helyi szinten, az egyes települések polgármesterei intézkednek. Ha területileg nagyobb hatású a probléma, megyei szinten szervezik meg a védekezést, a kárelhárítást, ők rendelik el a lakosság, a helyi vállalkozások bevonását. Így volt ez a borsodi árvizek, vagy az Ajka térségi vörösiszap-katasztrófa esetében is. Az árvízi küzdelemnél például környékbeli embereket rendeltek ki a zsákok hordására és felrakására, az alapanyagok szállításához pedig helyi vállalkozásokat hívtak. Ha nincs elegendő segéderő helyben, más megyékből is csoportosíthatnak át, így volt az említett helyszínen is, hiszen huszonnégy óránk volt arra, hogy megakadályozzuk a gátszakadásokat.
A harmadik szint az állami?
–ŰIgen, szükség esetén bekapcsolódik a harmadik szint is országos hatáskörű intézményekkel. Ilyenkor több minisztérium aktivizálódik: a honvédelmi, a belügyi, illetve a tűzoltóság, a rendőrség, a polgári védelem is, de nem marad ki az egészségügy, vízügy, a közútkezelők sem. Az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság szervezői koordináló munkát végeznek.
Mennyiben volt más a helyzet a vörösiszap-katasztrófa esetében?
–ŰOtt a fő problémát egyrészt a kiömlő iszapos víz romboló hatása jelentette, hiszen mindent elvitt, ami az útjába került: házat, autót, embereket. Másrészt az iszap lúgos hatása, ami kárt tett minden élő szervezetben, emberekben, állatokban, növényekben. Óriási sikernek számított, hogy sikerült megakadályozni, hogy a szennyeződés eljusson a Dunába.
Más szakembereket is kellett az érintett településekre rendelni?
–ŰAz életmentést elsősorban a tűzoltók végezték. Mivel óriási volt a kárterület, mozgósították a rendőrséget, a honvédséget, a közútkezelőket. Ezenkívül számtalan önkéntes dolgozott a helyszínen, de még pszichológusokra is szükség volt, hiszen páratlan trauma érte az embereket. Gondoljunk csak bele, hogy minden előzmény nélkül egy pillanat alatt elveszítették az egész vagyonukat, de még az emlékeik is megsemmisültek! A mentés után következett a mentesítési szakasz, amikor a kiömlött iszapot el kellett takarítani, a tönkrement házakat le kellett bontani és elszállítani. Ezután jöhet majd az újjáépítés. Közben ki kellett vizsgálni, hogy mi okozta a tragédiát, ehhez mérnökökre, környezetvédelmi kutatókra, szakemberekre volt szükség. Szóval nagy létszámot igényel a katasztrófavédelem.
Ön évtizedek óta dolgozik ebben a szakmában. Mi volt a legnehezebb esete, amit leginkább nehéz volt megemészteni?
–ŰA legmegrázóbb számomra az iszapkatasztrófa volt. Ilyen méretű pusztítást, károkozást senki nem látott még közülünk. De hozzáteszem, ekkora összefogást sem tapasztaltunk előtte soha! Emlékszem, amikor elkezdték bontani Kolontáron a házakat, minden egyes háznál megkongatták a harangokat. Nagyon szívbe markoló látvány volt, amikor láttuk megsemmisülni a családok otthonait.
2011. 01. 14. (XV/2)
