Báthori Gábor, a korabeli Casanova katolikus fejedelem a világot akarja meghódítani, Tündérkertet akar Erdélyben létrehozni, de csak pusztulást, rombolást, nyomort hoz, míg maga is rútul el nem vész. Bethlen, a példás férj, szerető apa, jó gazda módjára szeretettel nyúl az országhoz, és protestáns hitével épít, gyarapít, létrehoz. Nem a nagy szavak, de a nagy tettek embere, és Erdély valóban kivirágzik, szellemileg, erkölcsileg, anyagilag egyaránt.
A regény egyik lélektani csúcspontján Bethlen Gábor a következőképpen elmélkedik:
"Nagyapáink idejében a tavaszban prédikáltak, a nyárban énekeltek, kint a mezőn, Isten szent színe előtt. Most az urak, csak az urak gyűlnek össze, hogy titokzatos esketéssel titokzatos harcokra készüljenek
Visszatérítik – azt mondják – a nyájakat az aklokba
Mi volt az a hitújítás? Nem is volt újítás
jött a tiszta értelem, mint a tavaszi áradás, mintha a felhők elmennek, a napfényesség. Olyan volt, mint mikor megduzzadnak a vesszők, és rügyek fakadoznak a száraz ágakon
átsuhogott az ige a lelkeken, az embereknek megnyílt a szeme. Nézd csak, milyen egyszer? dologról van szó: A nagyapáink egyszer csak rájöttek, hogy nem tudnak latinul, s amit a pap a templomban énekel, nem értik
Ennyi az egész
" (Erdei L. Tamás)
2005. 10. 14. (IX/41)
