hetilap

„Magyarország a tízmillió futballedző országa” – mondják. Bár ezen kijelentés általános igazságtartalmát nem tisztünk minősíteni, egy biztos: a Dél-Afrikában megrendezett labdarúgó-világbajnokság bő egy hónapja alatt mintha tényleg mindenki minősített futballedzői oklevéllel rendelkezett volna itthon. Korábbi labdarúgókon, fociedzőkön kívül celebek, tévészereplők, zenészek és egyszerű közemberek sokasága nyilvánította ki szakértői (és kevésbé szakértői) véleményét a mérkőzések kapcsán. No, meg Verebes Józsi bácsi is… A ma már nyugdíjas egykori edző saját kertjében, napszemüvegben, s olykor rövid kis „kerti” nadrágjában videóra mondta fel szakmai állásfoglalásait a világbajnokság során – melyek olykor dogmatikus jelentőséggel bírhattak a futballt (meg)érteni akarók számára. „A papírforma egy világbajnokságon relatív. Mert a papírforma azt jelenti, hogy melyik csapatban játszanak a világ legjobb játékosai. De egy ilyen világbajnokságon egységes szellemiség, igazi csapategység nélkül nem lehet igazán jó játékot produkálni” – magyarázta még a világbajnokság elején.
Szerfölött igaza volt. Dél-Afrikában ugyanis ismét bebizonyosodott, hogy a minőségi labdarúgókon kívül még igen sok mindenre szükség van ahhoz, hogy egy csapat jól szerepeljen. Bár a világbajnokságot 2010-ben a spanyol válogatott nyerte meg, az igazi sikerrecept alighanem inkább a német labdarúgó válogatott birtokában van. A „Nationalelf” a korábbi sikerek mellett az elmúlt három világbajnokságon mindannyiszor bejutott a legjobb négy csapat közé, nyolc éve ezüstöt, míg a legutóbbi két tornán bronz­érmet sikerült szerezniük. Annak ellenére, hogy játékoskeretüket egyik világbajnokság előtt sem sorolták a legerősebbek közé (példa erre Miroslav Klose és Lukas Podolski, aki több gólt lőtt az idei világbajnokságon, mint az azt megelőző egész (!) szezonban).
Hogy mi lehet a titkuk? Ez talán a leginkább hihetetlen koncentrációjukon és motiváltságukon kívül rendkívül erős mentális képességeikben keresendő. Amíg például a nyolcaddöntőben az angol labdarúgók görcsösen próbálták keresni saját játékukat, addig a német válogatott roppant hideg fejjel és intelligens játékkal használta ki ellenfele hibáit. Az angol válogatott teljesítményére illik egyébként tökéletesen a következő jelző: a rossz kezdés után következett egy még rosszabb folytatás… Az első mérkőzésen az USA ellen nagyon jól, magabiztosan kezdő angolokat egyetlen rossz mozdulat, a kapusuk hibája bizonytalanította el, aztán, mikor a németek ellen végre magukhoz tértek volna, jött az a bizonyos Lampard-lövés. És aztán jöhetett számukra a jól meg (nem) érdemelt nyári vakáció. Edzőjüknek, Fabio Capellónak igaza volt, amikor azt mondta: „egy ilyen tornán apróságokon dőlnek el az igazán fontos dolgok.” Pedig, ha azt nézzük, az angol Wayne Rooney egyedül több gólt szerzett gyakorlatilag a világ legerősebb bajnokságának tartott Premier League-ben az előző szezonban, mint az egész német válogatott.
Mégis, mivel a mentális állapot nagyságrendileg harminc-negyven százalékot tud egy játékos teljesítményéhez hozzáadni, vagy rosszabb esetben elvenni abból, ezért a mérkőzésen belüli pszichikus tényezők kiemelkedően fontossá válnak. A világbajnokság során ugyanis alig néhány mérkőzés alatt kell bizonyítani milliók előtt, egy hiba pedig nemcsak egy mérkőzést, hanem egy egész világbajnoki szereplést is tönkretehet. Ráadásul, mivel ezeket a tornákat négyévente rendezik meg, minden játékosnak ott mozog az agytekervényeiben a tudat: ideális esetben is maximum két-három lehetősége van a bizonyításra pályafutása során. Ami újdonság a németek futballjában, az talán a fiatalos ötletesség és kreativitás volt, amely azonban soha egy percre sem csapott át az edzőjük által felvázolt taktikai hadrend felrúgásába. Nem hiába mondta azt a nemrég elhunyt korábbi labdarúgó, egykoron Németországban élő Varga Zoltán: „A németek sikere elsősorban az alázatosság és a fegyelmezettség megtartásában keresendő, ők elsősorban ezért sikeresek mindenkor. Pedig nem tudnak focizni.”
Elvonatkoztatva a német válogatottól, hasonló szervezettséggel rukkoltak elő az ázsiaiak, Dél-Korea és Japán igazi minőségi futballt produkált. Néhány labdarúgójuk pedig kiemelkedően futballozott, Arsené Wenger, az Arsenal híres edzője például a japán támadóról, Hondáról csak annyit mondott: „Egyszerűen zseni.” Talán a világbajnokság egyik legkülönösebb pillanata volt, amikor kiesésüket követően pityergő japánok százait mutatta a közvetítő kamera. Szintén érdekes volt látni a táncoló dél-afrikai futballisták gólörömét, a színes francia sztárválogatott színtelen futballját, a Dunga mérnöki tervei alapján túlszervezett brazil tizenegyet vagy éppen a futballban edzőként már mindent elérő Marcelo Lippi hattyúdalát az olasz válogatott élén.
A világbajnokság talán legszimpatikusabb gárdája volt a nagyot küzdő (és az európai focival azért mind inkább megbarátkozó) Egyesült Államok, az egyszerre helyenként négy (!) támadóval fellépő Chile, a lassan matuzsálemi korba érő Blancóval felálló Mexikó, valamint a nagy csapategységről tanúbizonyságot tevő Ghána válogatottja. És persze a spanyol válogatott, amely ugyan kissé döcögősen kezdett, azt követően azonban mérkőzésről-mérkőzésre javult a teljesítménye és egyértelműen a világbajnokság legerősebb válogatottjának bizonyult. Minden eddiginél gyorsabb passzjáték és intelligensebb futball jellemezte a spanyolokat, amelyben egyszerre ötvöződtek a játékosság és a csapatjáték, az egyéni képességek és a közösségi feladat(át)vállalás jellegzetességei. Futball volt ez, a 21. század mérnöki futballja: melyben végül maga a modern nyelvre átértelmezett játék győzött a győzni akarás felett.
Persze, ez a világbajnokság is „csak” egy volt a sok közül. Mint ahogyan mindig, úgy ezúttal is voltak nagy vesztesek és nagy nyertesek, búcsúzó egykori sztárok (Cannavaro, Henry) és a labdarúgás egén most feltűnő csillagok (Asamoah Gyan, Eljero Elia). A színvonalról pedig annyit, hogy Knézy Jenő már az 1986-os világbajnokság során is „szokásos módon kevés gólról és nem túl minőségi futballról” beszélt a közvetítés során. Hát, hiába, ez a világbajnokság. Aki pedig nem hiszi, az járjon utána!
Vagy kérdezze meg Verebes Józsi bácsitól…

A vébé nagy arcai

Diego Forlán: Bár májusban az Európa Liga fináléjában Forlán két góljával győzött az Atletico Madrid, az igazi sikerek az uruguayi futballistára csak a világbajnokságon vártak.  A pályafutását teniszezéssel kezdő Diego kapta a világbajnokság legjobb játékosának járó címet, amelyben nagy szerepe volt négy különösen szép találatának (összesen öt találatot jegyzett). Forlán fiatalon hamar befutott Dél-Amerikában, egyik mérkőzésén például öt (!) gólt szerzett. Ezt követően tűnt fel a Manchester United menedzserének, Sir Alex Fergusonnak, aki le is igazolta az uruguayit. Forlán azonban nem tudta megmutatni igazán képességeit, így két és fél évvel később tovább­­állt a klubtól. Talán egyik legemlékezetesebb manchesteri megmozdulása az volt, amikor az ellenfél kapusának kicselezése után az üres kapuval szemben, a gólvonaltól néhány méterre tudta mellé (!) lőni a labdát. Manchesterből eligazolva aztán valósággal megtáltosodott – két ízben is európai aranycipős lett: ő szerezte a legtöbb gólt az európai élbajnokságokban. A 2008–2009-es idényben például összesen 35 (!) gólt szerzett, ami nagyszerű teljesítmény. Korábban olyan csapatokkal is hírbe hozták, mint az FC Barcelona, de mostanában a Manchester Unitedet is emlegetik vele kapcsolatban. Persze, a fentiek ismeretében talán nem csoda, hogy ezt hallva kijelentette: „Szó sem lehet róla.”
Thomas Müller: A mindössze 21. életévében járó Thomas Müller a dél-afrikai világbajnokságon futott be igazán. Bár már az előző idényben is jó néhány gólt lőtt a Bajnokok Ligája-döntős Bayern Münchenben, az igazi áttörés számára a világbajnokságon szerzett gólkirályi címe (öt góljához gólpasszait is hozzászámolták, így lett ő a gólkirály végül). Müller Louis van Gaal felfedezettje; a holland edző volt az, aki bátran be merte állítani a Bayern München felnőtt csapatába először – Müller pedig meg is hálálta a bizalmat. A klasszikus német csatárgenerációhoz tartozik: nincs ugyan túlságosan kifinomult mozgása, nem is tartozik a leggyorsabb és legpengésebb támadók közé, azonban rendkívül képzett, jól helyezkedik, kiválóan lő. És talán ami a legfontosabb: nem remeg meg a lába az ellenfél kapuja előtt.
Wesley Sneijder: Az idén óriási formában futballozó holland középpályás szinte mindent megnyert, amit csak futballista egy év alatt megnyerhet: az Internazionaléval bajnok volt, kupagyőztes és Bajnokok Ligáját is nyert. Csak éppen az a fránya világbajnoki érem lenne egy kicsit sárgásabb árnyalatú… A 26 esztendős futballista igazi robotmunkás: a mérkőzések során fel- és lezakatol a pályán folyamatosan, rengeteget szerel, de a támadásokból is alaposan kiveszi a részét. Nagy munkabírása mellett intelligens futballja is magasan az átlag fölé emeli. Történetéhez hozzá kell tenni, hogy a tavalyi esztendőben gyakorlatilag elküldték a legendás Real Madridtól. Amely csapat stadionjában aztán később BL-győztessé vált. Nagyszerű teljesítménye után az sem lenne meglepő, ha ebben az esztendőben Sneijder kapná az Aranylabdát. Magánéletében egyébként nem szeret túlságosan hosszú távra tervezni: fiatal kora ellenére idén májusban házasodott másodszorra újdonsült itáliai modell barátnőjével.
David Villa: Villa közvetlenül a világbajnokság előtt igazolt a híres FC Barcelonához, nagyságrendileg 40 millió euróért. Nem mondhatni, hogy a világbajnokság nagy felfedezettje lenne, hiszen két évvel ezelőtt az Európa-bajnokság gólkirálya volt, előző klubjában pedig már több mint 100 gólt szerzett korábban, és volt már az év játékosa is Spanyolországban. Tulajdonképpen az elmúlt két év leghosszabb ideig húzódó átigazolási hercehurcája zárult le átigazolásával, ugyanis gyakorlatilag az összes topcsapatot szóba hozták már vele kapcsolatban a korábbi esztendőkben.
Kisfiús képe miatt aggatták rá becenevét, amely így hangzik: a Kölyök.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek