A merénylet utáni percek.
Nem a terroristákon múlt, hogy elmaradt a tömegkatasztrófa
A vonatunk késve indult, az utaskísérők sem tudtak semmit. A pályaudvaron
rengeteg vonat és ember torlódott össze. Ilyenkor 20-30 percenként indulnak
vonatok, hogy másnap reggelre Moszkvába érjenek, útközben Pétervárra tartó
párjaikkal találkoznak. Az Oroszország két legnagyobb városa közötti
személyforgalom nagyobbik része éjszaka zajlik. Az utasok többsége kedveli a
lehetőséget, hogy az egyik fővárosban fekszik le aludni, és a másikban ébred.
– Hol a csudában állunk? – kérdezgették a kocsi utasai Szvetlánát, az
utaskísérőt, látva, hogy nem Moszkva elővárosain gördül át a szerelvény, hanem
valamilyen erdőben rostokol.
– Pontosan én se tudom – válaszolt –, azt mondják, valahol Dno állomás környékén
vagyunk, másfél óra múlva érünk oda.
– De hát az nem Moszkva irányában van! Innen jó, ha estére beérünk Moszkvába,
miért nem figyelmeztetett bennünket senki?
Dno a pszkovi terület egyik vasúti csomópontja ugyan, de nem éppen a
Moszkva–Szentpétervár fővonal közelében. Annyi személyszállító vonatot, amennyi
itt augusztus 14-én összetorlódott, régen nem láttak errefelé. A büfé készletei
hamar elfogytak, az utasok többsége kénytelen volt beérni a 30 fokos levegővel a
peronon, vagy visszatért a még melegebb hálókocsiba. A merészebbek kiszaladtak a
közértbe – aligha volt valaki, aki arra számított, hogy a vonaton kell majd
ebédelnie.
A lányommal mi is a bolt felé vesszük az irányt, de tartunk attól, hogy a vonat
nélkülünk indul tovább. Kérdésünkre Szvetlána a forgalmistához siet, aki az
indulást firtató kérdésre csak annyit válaszol: „Hamarosan.”
– Akkor ezt legyen szíves a hangosbemondón is közölni az emberekkel, nehogy itt
maradjon valaki!
A forgalmista közönyösen emeli szájához a mikrofont: „A 119-es vonat rövidesen
elindul!”
Riadt utasok ugrálnak fel a kocsikba, de a vonat nem mozdul.
A szomszédos vágányra az északi Murmanszkból érkezik egy szerelvény, de a
peronra amúgy is csak a mi vonatunkon át jutnának ki.
– Maguknál van víz a vonatban? – kiáltanak át a murmanszki vonatból.
– Egyelőre van, teát lehet inni, de ki akar ilyenkor teázni?
– Nálunk nem lehet teázni, de a WC sem működik – panaszkodnak. – Hogy jutunk mi
el így Moszkvába?
Később a peronon a vagonunk mellett megáll egy kisteherautó. A platóról
palackozott vizet és élelmet rakodnak a murmanszki vonat számára.
– Hamarosan önök is kapnak ellátmányt – nyugtat bennünket a kisteherautó
sofőrje. Valóban érkezik egy kis szállítmány, de nagyon kevés. Ráadásul
hátráltatják a berakodást mindenféle iratok kitöltésével. Éppen nekikezdenének,
amikor a vonatunk elindul. A peronon vagy fél tucat utaskísérő. Valaki megrántja
a vészféket, de a vonat lassan továbbgördül. Az utaskísérők alig tudnak
felkapaszkodni.
A kupéban ülök, jegyzeteket készítek erről az egyáltalán nem romantikus
utazásról. Szvetlána, megtudva, hogy újságíró vagyok, megjegyzi:
– Tudja, a televízióban arról tudósítanak, hogy a kerülőútra küldött vonatokon
az embereket ellátták vízzel és ebéddel. Maga ott volt a peronon és
fényképezett: a 14 kocsiból álló szerelvényre feladtak 16 vekni kenyeret és egy
doboz szardellát. Nem volt itt semmiféle ebéd! Ezt írja meg, különben minket
vádolnak majd, hogy eltüntettük az ellátmányt!
A 119-es vonat büféje a mi 7-es számú vagonunkban van, így Szvetlánának a szűkös
ellátmány szétosztásában is részt kell vennie.
Az adag: egy kis darab kenyér és egy hosszában kettévágott szardella fele. De
ebből se jut mindenkinek, ezért először a nők és gyermekek kapnak a hideg
fejadagból. Az utasok fegyelmezetten állnak sorba, az utaskísérők mindent
megtesznek, hogy enyhítsék a kényelmetlenséget. A kialakult helyzetben azonban
nem sokat tehetnek.
– Most hívtak fel a mobilomon, tudják, mit mondanak a televízióban? – mondja
felháborodottan egy fiatal lány. – Azt, hogy fél óránként kapunk enni!
– Hazugság! – kiáltanak többen is, leginkább az utaskísérők.
– Ezt vegye fel! – fordul hozzám az egyik utaskísérő, aki hat másfél literes
üveg vizet tart a kezében. – Ezt adták két vagonra, ahol százhúsz utas
tartózkodik.
2007. 08. 24. (XI/34)
