Tesszük, amit a szívünk diktál

Simó József és Franziska. "Gondoltuk, azzal tudnánk segíteni rajtuk, ha kivesszük őket a kórházból."

– Hogyan és mikor kezdődött?

– A hitoktatói főiskolának fogtam neki, és ugyanebben az időben felvételiztem a vásárhelyi színművészeti főiskolára, de ez a vizsgám nem sikerült. Ezután hívott Gergely István plébános, hogy jöjjek ide Csíkszeredába keresztény színjátszó műhelyt indítani. Sokfelé játszottunk, többek között a gyerekotthonban is, az árváknak. A gyerekotthonhoz tartozott a fertőzőkórház, ahol lakott néhány HIV-pozitív gyermek is, akiket nem engedhettek a többiek közé. Ők is árvák voltak, és ráadásul felfedezték, hogy betegek is, akkor kerültek be a kórházba. Egy idő után – 1994 decemberében – a plébános megkérdezte, hogy bejárnék-e a kórházba játszani ezekkel a gyerekekkel, mert senki nem járt be hozzájuk.

– A plébános hogyan kapcsolódik a gyerekotthonhoz?

– Ő létrehozott egy alapítványt, ami azzal foglalkozik, hogy a tizennyolcadik évüket betöltött, a gyerekotthonból kikerült fiatalokat összefogja. Házakat vásárolt külföldi segítségből, ahol lakhatnak ezek a gyerekek, illetve most már felnőttek, ezenkívül felépítettek egy asztalosműhelyt, egy autószerelő műhelyt, a lányoknak meg varrodát, hogy legyen munkájuk. Így kapcsolódik a plébános a gyerekotthonhoz.

– Nem tartott a fertőzésveszélytől?

– Az elején igen, viszont ha akkor bárki meglátta volna a gyerekeket, vagy kapcsolatba került volna velük, biztosan nem arra gondolt volna, hogy ők betegek.

– Miért? Nem látszott rajtuk?

– Annyira ki voltak éhezve az emberek iránt, hogy bárki lehetett volna az, aki feléjük közeledik, akár az ellenségük is, ha lehet ezt így mondani, annak is a nyakába szöktek volna. Mert nekik az volt a fontos, hogy valaki emberszámba vegye őket.

– Addig mivel telt az idejük? Feküdtek reggeltől estig?

– Nem feküdtek. Futkorásztak a folyosón, és néha kiengedték őket

a kórház udvarára. De csak odáig tartott az ő környezetük. Arról, hogy milyen egy játszótér, egy családi ház, vagy mi az, hogy város, falu vagy üzlet, semmit nem tudtak.

Mondjuk azt, hogy hogyan kell infúziót meg injekciót adni, vagy bármilyen más kórházi kezelést, azt tökéletesen ismerték. A gyógyszerek nevét jobban tudták, mint az állatokét. Macskát nem láttak.

– Ők azok a gyerekek, akik Önöknél vannak a mai napig?

– Igen. Pontosabban közülük három, mert egy még akkor ott a kórházban meghalt ebből a négyből, az enyémből.

Szóval előzőleg felkészítettek, meg aláírtam a papírt, hogy saját felelősségemre megyek be, és ha valami történik, akkor azért én vagyok a felelős. Az elején köteleztek gumikeszty? és köpeny viselésére, viszont nem lehetett ezt hosszabb ideig csinálni. Nekifogtunk írni, de gumikesztyűvel írni – aki nem próbálta, próbálja ki, s majd meglátja.

– Tudták a gyerekek, hogy mi a betegségük?

– Nem tudták, akkor még. Most már tudják. Azt viszont nem tudják, de mondjuk ezt senki nem tudhatja biztosan, hogy hamarabb meg fognak halni a betegség miatt.

– Magyar anyanyelv? gyerekek?

– Igen, magyarok. Bár akkor per pillanat azt is lehetett volna mondani róluk, hogy japánok, mert beszélni nem igazán sokat tudtak.

– Mennyi idősek voltak akkor, amikor elkezdett bejárni hozzájuk?

– Hét-, nyolc-, kilencévesek.

– Franziska, Ön hogyan került a képbe? Mikor jött ide Erdélybe?

– 1997 decemberében jöttem ide a gyerekotthonba dolgozni.

– Nem kézenfekvő, hogy valaki Svájcból, a legmagasabb életszínvonalú országból elmegy az egyik legalacsonyabb életszínvonalú országba.

– Én nem is terveztem, hogy itt maradok, csak praktizálni akartam, kicsit kikapcsolódni Svájcból.

– Hogyan talált rá erre az otthonra?

– Hirdetés útján kerestek gondozónőt árva gyerekek mellé. Jelentkeztem, eljöttem. Már egy éve itt voltam, a gyerekotthonban dolgoztam, amikor rájöttem, hogy nekem az a százhúsz gyerek sok, ennyivel nem tudok foglalkozni. Arra gondoltam, jobb lenne, ha pár gyereket ki tudnék venni, és így mindennap külön velük foglalkoznék. Időközben pedig megismerkedtünk Jocóval, egymásba szerettünk, és kiderült, hogy ő is éppen erről gondolkozott.

– Végül is miért éppen az AIDS-es gyerekeket vették magukhoz?

– Új helyzet alakult ki: megszűnt a gyerekotthon. Az egészséges gyerekek különböző családokhoz kerültek, de ők nem. Ők voltak az egyedüli HIV-pozítiv gyerekek, s mindenki félt tőlük, nem volt senki, aki kivette volna a gyerekotthontól őket.

József: – És láttuk, hogy a gyerekek nőnek, és valami más kellene nekik, mert az az élet nekik egyáltalán nem jó. Ráadásul egy ilyen betegséggel fertőzőkórházban lakni még veszélyesebb, mert bármilyen fertőzést felszedhetnek, ami nekik talán végzetes is lehet. Akkor gondoltuk, hogy azzal tudnánk segíteni rajtuk, ha kivesszük őket a kórházból. De nem lehetett nagyon messzire vinni őket, mert nem tudtuk, hogy mennyire súlyosbodhat a betegségük, ha nem a kórházban laknak. Ezért 1998. december 8-án odaköltöztünk a kórház udvarára. A plébános adott egy fémkonténert, két évig abban laktunk.

– Kikkel kellett egyeztetni, milyen engedélyekre volt szükség?

– A kórház adta a területet, a plébános adta a házat, a gyerekvédelem biztosította nekem a fizetést és a gyerekeknek az ételét, és egy svájci alapítvány adott pénzt arra, hogy be tudjuk kötni ezt a barakkot a hálózatba. Víz, villany így jött össze.

– Mit szóltak a gyerekek, amikor közölték velük, hogy kiköltöznek a kórházból?

– A nyakunkba ugrottak örömükben, apuka meg anyuka voltunk nekik, az első három gyereknek. Mert két év múlva kaptunk még egy gyereket, azután rá két évre kaptunk még egyet, és tavaly egy újabbat, így alakult ki ez a hatos létszám.

– Vagyis az első három kötődik a legjobban Önökhöz. A mai napig apukának, anyukának szólítják Önöket?

– Hát nem, idővel leszoktatták a többiek. Ezzel a lánnyal, aki utoljára érkezett, vele volt a legtöbb gondunk.

– Lelkileg sérült, vagy miért?

Franziska: – Ő egy éve tudta meg, hogy beteg. Addig nem tudtak semmit, úgy élt, mint a többi árva gyerekek, hanem egy éve derült ki, hogy igen, neki is ez a betegsége. És akkor kivették a gyerekotthonból, berakták a kórházba, onnan került hozzánk. Az ő furcsa viselkedése arról szól, hogy nem igazán tudja feldolgozni, hogy egyik pillanatról a másikra más lett, és emiatt az életét is meg kell változtatnia. Ami a leginkább fáj neki, hogy meg lett pecsételve, mert hogy ő is AIDS-es. Mindamellett, hogy még nem AIDS-es, de HIV-pozitív

– ez ugye attól függ, hogy a vérben azok a bizonyos sejtek milyen számban vannak jelen?

– Igen, és attól, hogy a szervezete mennyire bírja elviselni azt a bizonyos számú sejtet. Amikor már nem tud védekezni, akkor bármilyen hétköznapi fertőzés akár a véget is jelentheti.

– De most jól vannak, igaz?

– Jól, jól. Senki nem gondolta volna ezelőtt három-négy éve, hogy ezek a gyerekek még most is élni fognak. Ezelőtt négy évvel azt mondták, ha bármelyik orvost megkérdezted a világ bármelyik pontján, hogy ezzel a betegséggel a megszerzésétől kezdődően maximum tíz évet lehet élni. Egy-két éve, hogy azt mondják, tíz-tizenöt év. De ők sem tudhatják biztosan, mivel már elég jó gyógyszerek léteznek.

– Az Önök gyerekei hozzájutnak ezekhez a gyógyszerekhez?

József: – Igen, és ez a román állam érdeme. És lehet, hogy azért is van kevesebb beteg itt, mint más megyében.