Simon Tibor ravatala. Az irgalmatlanoknak nem lesz nyugalmuk Fotó: Vörös Szilárd
– Már nem mozgott, csak feküdt a földön, amikor még mindig ütlegelték – mondja mélységes elkeseredésében Kutasi Róbert újságíró, Simi barátja a temetés előtti napon. "Nem mozgott." Csak bámulom a tévében a szemtanúkra hagyatkozó Kutasit. Olvastam már ezt. Mindenki tudja. De ezt most egy barát mondja a barátjáról. Nem akar az áldozatból hőst csinálni, csak éppen még nem heverte ki a csapást.
Másnap hajnalban kiveszem a postaládámból a Fe-jér Megyei Hírlapot. Lapozom az udvaron, ahogy a házba visszaballagok. Mai útravaló – ez az egyik rovatcím. Ez áll benne a budai nyílt utcán (eredetileg "az arányos mérv? testi erő" hatásos alkalmazására kiképzett őrök által) meglincselt férfi temetésének napján: "Egyszer feledkezz meg az irgalomról, csak egyszer, s nem lesz többé nyugtod: meglátod, minden rosszra fordul." Kitépem és elteszem.
A B-közép gyöngédsége
11 óra 10 perc. A népligeti metróaluljáró 218-9094-es számú telefonfülkéjében élő idős asszony egykedvűen leltározza Főnix márkájú cigarettakészletét. Fölhágok a lépcsőn a Fradi pálya elé, ahová a lapok délre hirdettek gyülekezőt. Előttem, mögöttem és mindkét oldalamon élére vasalt fekete nadrágot, fekete selyeminget és sötét napszemüveget viselő srácok, nyakukban a zöld-fehér klubsállal, kezükben virágokkal. Fehér rózsák, fehér szegfűk, fehér kálák. Sok zölddel. Nyolcvanas években született gyönyör? és szomorú lányok a Guy Ritchie-filmek hőseire emlékeztető fiúk mellett, akikben az "Itt vagyunk, és a bűnösök megbüntetését követeljük!" elszántsága munkál. Ezek a "kemények" fogják elborítani Simon Tibor hátvéd sírját a kezükben lévő virágokkal. A fiatal lányok minden időben ugyanúgy gyászolnak. Arcuk, mozgásuk nem változik. Leszegett fej, gyors léptek a stadion előtt. Némi szégyenlősség. Rövid szoknyák, rövidebb telefonok: "Mindjárt lemerülök, alig van egységem. Itt vagyunk már rég, gyertek." Akiket én figyelek, Belső-Somogyból jöttek ide, vonattal.
A pálya főbejárata mellett emlékhely, több száz mécses, képek, üzenetek. Az üvegtéglafalon csiszolatlanul megbicsakló, de legalább őszinte mondatok:
"Itt állok szívem összeszorulva, hol ez a rémséges brutalitás történt azon a nap. Nem tudom, miért történhetett meg, de remélem, egyszer vége lesz örökre a gyűlöletnek! Ne háborúzzunk egymással csak azért, mert nem egy klubnak szurkolunk. Tartsunk össze, fogjuk meg a kezünket, és az ország, ahol élünk, virágos-napos lesz végleg. Értetlenül állunk itt MI, kik oly sokszor láttunk TÉGED a pályán játszani. Most búcsúzom Tőled, Tibi, szívemben örökké élni fogsz."
Csapó egy
– Ne fényképezzél b... meg, ne fényképezzél! – mondják a kollégámnak, éppen amikor elindulunk. A fekete Peugeot filmszer? körülmények között áll fel a járdára, majdnem a Fradi Vendéglő bejáratához. A kollégám kezében lévő kamera ösztönből lendült. Négy srác ül benn, feketében, rövid hajjal, zöld-fehér klubsállal. Aki kiszól, hátul ül, az ablak letekerve. Bocs, így utólag. Túl fotogének voltatok. Van ilyen. Szent igaz, nem kérdeztük. Igazatok van, közünk nincs az egészhez. Nem úgy, mint nektek, akik mindig itt voltatok. Nem csak most, hanem a kórház kertjében is, és ti sosem érdekből.
Fél egy. Metrózunk a szurkolókkal. Hegedűs Gyula utca, Simon Étterem: "A magyar konyha elfelejtett ízei". A zöld zsalugáterszárnyak és az ajtó is nyitva, a rács azonban zárva már. A járda néptelen. Mécsesek, üzenetek itt is:
"Sosem felejtünk el, Tibi! Legyen neked könny? a föld!" Ezt írja Kacsa, a mátészalkai drukkerek nevében. Indulok vissza, a korzó felé. Kollégám a vízilabdás Csapó Gábor autója felé int a fejével, aki éppen akkor parkol le az étterem előtt.
"Legyen neked könny? föld!" Nehéz mondat. Sosem tudnék ilyet kimondani. Inkább hazamennék, mint Farkasrétre. Csapó Gábort hagyjuk békén. Menjünk innen a vérbe. De nem azért, mintha Simon halálán kívül nem történne itt elég tragédia. Nem mintha nem halna meg sok száz ember hasonló brutalitás következtében. Kis színesek, rólunk, névtelenekről, hasonlóan szörny? végekről. Télen Székesfehérvárott hígítóval locsolták le alvó hajléktalanok vackát, aztán égő gyufát hajítottak rájuk. Mi köze ennek Simon Tiborhoz? Talán csak annyi, hogy a Simon Tibor elég nagy ember volt ahhoz, hogy a vele történtek mellett ne lehessen szó nélkül elmenni. Az erőszak ocsmány kultuszában már-már ott tartunk, hogy arra, aki képtelen rá, azt mondják: gyáva.
A villamoson kapaszkodom. Egy temetésre igyekvő fiú a barátnőjének magyarázza, hogy a viperabot kábé tízezer forintba kerül, három tagból áll, félméteres, a teleszkópos gömbvas végére bunkónak (és bunkóknak) egycentis vasgolyó van felhegesztve. Ütésnél a markolatból a golyó nyolcvan kilométeres sebességgel vágódik oda, ahová irányítják.
Az ózdi személy
Két óra, Farkasrét. Az 59-es villamosról szó szerint némán lép le a tömeg. A temetőkapuban alig lehet mozdulni. Középen álló férfiak Simon Tiborról készült színes portrét osztanak. A kép alatt: 1965. szept. 1.–2002. ápr. 23. A fotó id. Simon Tibor, az édesapa megbízásából készült emlékül azoknak, akiket bármi idehoz. Puhl Sándor fordul be a fenntartott parkolóba, közvetlenül utána László atya, fáradt fehér Mercedesen. A játékvezető és a pap.
Buszokkal érkeznek a csapatok. Sorban szállnak le a labdarúgók, szurkolók bálványaik köré gyűlnek, de ők nem néznek senkire, a busz orra előtt gyorsan áthaladva mennek a ravatalozó felé. A sofőr nyitja a busz gyomrát, abban sporttáskák helyett most koszorúk. Agyament tagból ragadja meg az egyik játékos zakóujját:
– Mondjatok érte egy imát!
Mintha nem ezért lennének itt. Egy-két szerepelni vágyó ártalmatlan alakon kívül nincs semmi kellemetlenség. A kapu előtt újnácinak öltözött szurkolók önként vállalják a rendfenntartást. Nincs dolguk. Egyikük nyugodtan átballag a Németvölgyi út sarkára, és tagoltan elmagyarázza a kifejezetten más szubkultúrához tartozó fradistáknak:
– Tisztelem, hogy kijöttetek, mi ugyanúgy a Simi temetésére jöttünk. Mi együtt vagyunk. Együtt kell rendet kell tartanunk a magunk érdekében. Itt van hatszáz kamera, és nem a normális palikat fogják venni, hanem benneteket, amint vedeltek. Legyetek szívesek normálisan viselkedni, mert nem akarom, hogy a Simi édesanyja este benneteket nézzen a híradóban. Legyen bennetek tisztelet. Ez egy temető. Csá.
Ez hat. Én a kegyeleti kert téglaszélére ülök egy jó arcú, szikár öreg mellé.
– Faggyús a tégla a gyertyáktól. A nap meglágyítja, olyan lesz a nadrágja – mondja –, üljön az újságpapírra, mint én – mondja, aztán tovább gyúrja a cigarettáját. Fekete tornacipő, bordó öltönynadrág, szürke mellény, ősz haj és szakáll. Kólás palackból vizet iszik, mögötte hátizsák.
– Honnan tetszett jönni?
– Ózdról – és rám emeli tekintetét.
– Az nem itt van.
– Jár vonat.
Azt mondja az öreg melós, elgondolkodva:
– Jobb lesz ezeknek, ha sose jönnek ki a börtönből
– Vagy ha be se mennek. Nem lennék a helyükben – mondom, (mert nem lennék), és kiveszem az ingzsebből a reggeli fecnit arról, hogy akiben nincsen irgalom, annak nem lesz nyugta. Csak bólint rá: na ja.
– Ebben a történetben senki helyébe nem lennék, fiatalúr. Se gyilkos, se áldozat, se családtag nem lennék. Én túléltem egy gyerekemet. Nincs annál roszszabb, mikor a természetes halálozási sorrend felborul. Főleg így. Az az asszony nemrég veszítette el a Simi testvérét. De az a gyereke beteg volt. Fölkészülhetett rá, már amennyire. De a Simi még aznap beszélt az apjával. Dühöngött is, mert fellocsolták meccs előtt a pályát. Tele volt ez élettel, erővel, egészséggel. Ezt az embert nem fogják ám csak úgy elfelejteni. Ezt a Fradi-tábor nem fogja ám lenyelni. Az ország sem. Ez komoly ügy. Ebből nagy botrány lesz, ha fektetik.
Szemed már csukva
A szertartás után a Lövőház utcai emlékhelyre megyünk, ahol a Café Allure cégtábláját fekete nejlonnal vonták be. Odafenn Farkasréten vasparavánokkal kerítették el a parcellát, ahol egyik felén beengedik a tömeget a sírhanthoz, hogy kegyeletüket leróhassák. Villamosonkénti embercsoportok lüktetnek vissza a városba, a két Mammut közé, a Moszkva térről. A helyszín előtt, mint egy oltáron, nemcsak gyertyák és üzenetek tömege tíz méter hosszú és két méter széles szakaszon, hanem az emlékezők otthagyott emléktárgyai. Bögrék, gombfoci csapatok, egészen eddig a percig őrizgetett diákbelépők, bőrlabdák autogrammal és egy vers a falon, mely alatt végül a magunk zöldszín? gyertyáját is meggyújtjuk:
"Ha volna merszem, elmondanám, hogy régóta figyeltelek és ezer verset és dalt írtam Neked. De te nem tudtál róla, csak lebegtél az égbolt és a Föld között. Már nincs benned félelem, a fájdalom eltűnt rég, szörnyen súlyos a csönd, beleremeg az ég. Nem tarthat vissza semmi, téged zuhanni hív a szakadék. Halkan dúdol a csönd, azt súgja, meggondolhatod még. Ha felébrednél, elmondanám, hogy bűnösnek érzem magam, hogy veszni hagytalak, hogy nem volt rád szavam. Ha felébrednél, elmondanám, hogy bűnösnek érzem magam.
De hiába gyónnék, a szemed már csukva van." Aláírás: Angel.
2002. 05. 10. (VI/19)
