Utazás előtt Fotó: Vörös Szilárd
Végre volt időm kicsit magamban lenni, még sétáltam is. Az úgy volt Sándor, hogy
míg gyerek voltam, és anyám nevelt, lakott velünk szemben egy hús-vér tűzoltó. Néha
kicsit mogorva volt, de az utca gyerekeiből egyedül velem mindig kivételt tett. Erdély
szerelmese volt, saját készítés? fekete-fehér képeket, útikönyveket és emléktárgyakat
tartott biztos helyen, egyszer még a borvizet is megkóstoltatta, és ígérte: ha eljön
az ideje, elvisz Erdélybe. Én azóta is vártam, de Eigner Mihály ennél jóval
hosszabb útra ment, és most, hogy Nálatok voltam, végig az eszemben volt. Tőled pedig
azt kérdezném, hogy mondd meg nekem: ki vitt haza kit, én Téged vagy Te engem, mert
nekem – legyintsen rám, aki okosabb – olyan volt ez, mintha hazamentem volna. Kezdem
érteni a Magyarországon élő erdélyi ismerőseim hallgatag keserűségét – mert
panaszkodni mégsem illik –, már ami az emberek közötti beszédmodort és általános
viszonyt illeti. Pedig mi állítólag gazdagabbak vagyunk. Nekünk itt jobban megy, azt
mondják, és szemmel látható. És a rendszerek sem voltak szigorúbbak nálunk se a
testhez, se a lélekhez, akkor meg honnan Bennetek ez az igaz emberség. Erre válaszolj!
Meg arra, hogyan bírtad ki a falud nélkül minálunk egy év tíz hónapig? Azt mondod,
nehezen, azt mondod, érdekes volt. Azt mondod, egy ültő helyedben utaztad körbe a földet,
ahogy az egy világfalu-menekülttáborban adott. Hogy bírtad ki Ferike nélkül?
Ez a gyerek nem gyerek. Mindenféle munkában és az iskolában is nagy, télen olvas, a
székről már a lába is leér, a biciklije hegynek lefelé a nyolcvanat viszi, hisz
tudod, vékonyra cserélte a kereket. És nem bánta, hogy a filctollak nem fognak, ecetet
fog a csőszárba önteni. És mikor a Csillagról kérdezted, akit Te csikónak láttál
utoljára, azt felelte: "Meglássa édesapám, milyen kialakult ló lett a Csillagból!"
A Ferike, aki még nem volt Parajdon, de húsz galambja van már, aki Téged magáz, míg
71 éves nagyapját tegezi – hogy bírtad nélküle? Azt mondod, amit az édesanyád?
Hogy minden bódorgásod azért volt, mert nem hagytak békén, mert a fiadat akarták
elvinni Tőled, mindenféle trükkel. A fiad ott maradt idős és a szememben oly nagyra
becsült szüleidnél, Te pedig elindultál, mert egy év felfüggesztettet is a nyakadba
sóztak.
Nem tudom, hogy ki az édesanyja, de a gyereket jó, hogy nem adtad. Mikor megérkeztünk,
apád jött eléd a lámpafényes udvaron:
– Végre, hogy itthon vagy, már azt hittük sosem jössz, hozott Isten!
– Siettem én is – mondtad Te, apád megölelt, aztán a fészer felé tett pár
bizonytalan lépést, a szemét törölte lassan, aztán odajött hozzánk, mondtuk a
neveinket – Éva, Imre, János és Antal –, erre Ő: Isten éltesse magukat, és köszönte,
hogy meghoztunk.
– Ő hozott minket – mondtuk.
Aztán libasorban, a család és a vendégek, elindultunk a Ferike után, át a lugas
alatt, elhaladva az új szerzeménye, Roki kutya mellett, libasorban, az istálló felé.
Ott láttalak életemben először kissé félszegnek és megilletődöttnek, Pravda
feliratú pólódban, U.S. Air Force Evans jelölés? katonai kabátodban. Ahogy az istálló
magas küszöbét átlépted, s a csupasz villanykörte fényében a fiaddal a Csillaghoz
járultál, aki valóban kialakult ló lett egy év tíz hónap alatt. Nem tudtad, hogy
vajon megismer-e? Szép lassan billegtél oda hozzá, ám a szürke Csillag, szépen feléd
fordította nagy fejét, aztán vissza. Hagyta, hogy jobbodat a homlokán, balodat a sörényébe
fűzve pihentesd. Megismert a Csillag. Már a Bicske melletti Vértesacsán is emlegetted
a lovat, a rokonaidtól eljövet, ahol az ángyod megsütötte a csirkét, aminek a Te
indulásoddal ért véget hosszú futása.
Ferike ott állt a ló mögött, éppen, ahol nem szabad. Ott következett el az is,
amikor a fiadra először rászóltál.
Ferike maga volt a két lábon járó anyakönyvi hírek: mindent tudott az újszülöttekről,
a házasodókról és a megboldogultakról. Tudod, aggódtam érted. Nem tudtam, hogyan
sikerül majd Neked visszailleszkedned, de ez a gyerek, a puszta léte, eloszlatta minden
pesszimizmusom.
Persze, értem. Az a fajta vagy, akit semmilyen hatóság soha nem fog szeretni, mert "jár
a szád", Te vagy a nagyszájú magyar, mert ütközésig mégy a velük való polémiában,
ők pedig azt kérdik: "Ki ez, ki ez, hogy velünk így mer beszélni?", pedig nem kérsz
Te adományt, csak ami jár. Hogy hibás vagy-e? Szerintem igen. Könnyen beszélek? Igen.
Ha az én anyám arcába fújták volna bele a rendőrök a saját verandáján a könnygázt,
ha az én fiamért jöttek volna úgy a bíróságtól, hogy én arról semmiféle értesítést
nem kaptam korábban, szóval, ha mindez velem esik meg, ez csak felében családi, csak
felében politikai história, nem tudom, mit tettem volna. Lehet, hogy Magyarországra
megyek én is, vagy még messzebb szaladok. Nem csak azért, hogy nemzetközi jogvédőkkel
lépjek kapcsolatba, hogy tagja lehessek a Martin Luther King Egyesületnek, nem csak,
hogy mindenféle munkát, dzsindzsairtást, szobafestést, culágerséget és famunkát
elvállaljak, és esténként pancsolt borokat igyak, ha valami fáj, hanem hogy eljöhessek
onnan, hogy a színét se lássam annak a helynek, ahol ez velem megtörténhetett, akkor
sem és éppen azért, mert a szülőföldem. Az persze biztos – ha megharagszol,
haragudj –, összeszedettebbnek kéne lenned, akár nekem. Időnként zavaros dolgokat
mondunk rossz időben, rossz helyen. Olvasunk és írunk, ez se valami nagy előny,
tekintve, hogy nem eleget olvasunk és írunk. A kultúrát egyesek – mindig sokan
vannak – összetévesztik egyes dolgok kultiválásával. Nehogy ezért visszafogd
magad! De gondolj erre is, amikor az autó hátuljában hazavitt írógépet ütni kezded,
és jusson eszedbe: a gondolatoknak – hiába vagy Te tiszta, mint a szűz hó (és nem
is vagy) – csak kevéske része tartozik másra. Ha ezt nem tartod, olyan vagy, mint aki
kitárt kézzel megy háborúzni.
Igazán mi sosem értettük egymást, esetleg, ha ketten maradtunk. Ennek oka abban áll,
hogy konok ember vagy, ritkán emlékszem elbizonytalanodott percedre, amikor azt mondtad
volna: "Lehet, hogy igazad van."
Megszoktam: Neked mindig mindenkivel szembe kellett állnod, a Te véleményed mindig más
kellett legyen, legtöbbször szöges ellentétje az enyémnek, avagy másokénak.
Legfeljebb meglepetéseket okoztunk a másiknak, és kedvelni kezdtük érte. Más világ
a Tiéd. Konokságra szükség van.
Amint a hátsó szobán keresztülmentem a fürdőszobához, láttam Édesapádat az ágyon
hanyatt dőlve aludni, már nagyon későre járt. Nekem pihenni térése előtt, ősz és
erős haját a tenyerével megigazítva azt mondta, hogy holnap reggel fél ötkor befog,
hogy két társával a nappali hőséget elkerülve szedhessék össze a szénát a mezőről.
Muszáj. Mert nem is az ember, hanem a ló kap hőgutát, a bogarak ellepik a mezőn, ezt
el kell kerülni. Melegséggel töltötte el a szívemet, hogy Édesanyád, ha tréfálni
akart, "Vénembernek" szólította őt. Hasonlóképpen, hogy a fiad Téged magáz, őt
pedig tegezi. A hőség és a közeledő tél miatt kell menni, valamiért mindig kell
menni; kettőjüknek 13 ezer forintra tehető nyugdíja van: ha nem a mezőre megy, akkor
tetőket épít, most már megint Veled; milyen jó, hogy végre itthon vagy.
Szép a házatok. Okos dolog az a magad tervezte manzárd, a felső veranda azzal a szépen
faragott korláttal. Reggel vettem szemügyre, mikor ébredés utáni első utamról
visszatértem. Az én házamon, itt Bicskén, ezt nem lehet megépíteni, mert hiába
mondod, az enyém nem elég széles. És lovam sincs. És pénzem sincs, de ha lesz, mint
ígértetted, üzenek: Gyere Sanyi, segíts megszámolni. Addig is: három szoba, négy
gyerek és két kerék.
Saját emlékeim között nem találok hasonlót, nem láttam, hogy valakit ennyire vártak
volna, mint Téged vártak. Mint aki kétszer született. Apád örömét le sem írom,
pedig teljesen praktikus. A Ferike miatt aggódott, hogy mi lesz vele, hiszen Édesapád
öregnek mondja magát, akkor is, ha búcsúzáskor éreztem, karjai erejét.
A térképen 7-es számmal jelzett faludat, Harasztkereket nem fogom soha elfelejteni. A
szüleid miatt. János bácsi három perc alatt elmondta nekem, míg ketten maradtunk,
amit én Veled kapcsolatban Tőled hallva, tavaly február óta nem értettem meg. Ám
lehet: valósággá avanzsált Harasztkeréken, ami Bicskén nem lehetett az. A menekült
ember otthona. Kit idéztél? Székely Jánost?
"Itthon vagyok, ismét itthon vagyok, van ajtóm, újra bekopoghatok.
Sarokba vágom ruhám, s kabátom, körém gyűl népem és családom."
– Azt sem tudom, hol vagyunk – mondta Imre nálatok, a verandán, mert a parajdi
útról beszéltünk.
– Harasztkeréken – mondtam én –, ahol van egy olyan kútásó, akit ha kötélen
engednek le, amit a bokájára erősítettek, ő akkor is meg tudja inni a fröccsöt,
fejjel lefelé lógatva. Harasztkeréken vagyunk.
– A ház mellett – mondta a fiad, és tenyerével rácsapott a falra.
– Tessék használni a mártóst, a kenyér itt sült a faluban – mondta Édesanyád
a vacsoránál, mire Te: egyél, egyél.
– De Sándor, degeszre ettem már magam, hidd el: nem vagyok szégyenlős. Itt a
kenyérért valóban csak búza korában, a szalonnáért csak disznó korában szoktak pénzt
kérni.
Másnap reggel Szovátára mentünk. Vettem egy cipőt. Ettünk mi-cset friss kenyérrel,
aztán lebegtünk vagy két órát a tó sós vizében. Én el is aludtam. Azután
elindultunk haza, azt mondtuk: ahol ránk esteledik, ott éjszakázunk. Tőled nézve, talán
negyven kilométerrel Kolozsvár előtt, két mezőségi kis falu közti úton álltunk
meg. Jánosnak lett dolga az erdőben. Hallottuk, hogy kocsi zörög mögöttünk. Meg is
jelent. János viszszaért, mi pedig csak néztük, jó előre intettünk, nem tudtuk román
vagy magyar, erre ránk köszönt:
– Na, jó estét kívánok Maguk meg mire várnak itt?
– Magára.
– Énrám? Minek? – és akkorát nevetett, amilyet már régen hallottam.
– Kicsit meleg, de azért kóstolja meg – és a sárga csészébe öntöttünk
abból a harasztkeréki furmintosból, amit Tőled kaptunk.
Kortyolt, nem szólt semmit. Kortyolt, hallgattunk. Kortyolt, aztán ezt mondta:
– Ez már bor. Még ilyet se találtam az úton.
Mindeközben a magyarpaládkai Székely Zsigmond, két falu között az úton, meghívott
magukhoz: mondotta, nekik külön lakrészük is van a telek alján, ahol megaludhatunk.
Mi viszont megbeszéltük, hogy nem fogadjuk el. Kinn alszunk az ég alatt, ahogy terveztük,
nem akarunk sehová sem betolakodni. De a muri nem volt ellenünkre. Éppen ezt próbáltam
Székely Zsigmondnak elmondani a házuk előtti sötét úton, árnyaink pont úgy néztek
ki, mintha veszekednénk, s akkor megérkezett nagyra nőtt fia: "Mi a problema?"
Elmondtam szépen, hogy az apjánál vendég lenni szeretnék. Pálinkát inni is szeretnék.
Táncolni is szeretnék a pálinkától, de a fekhelyeket ilyen egyszer? módon, hogy mi
az úton megtaláltuk egymást, nem fogjuk elfogadni.
Végül csak belenyugodott döntésünkbe, azután emlékezetes mulatság kerekedett. Megérkezett
a szomszéd és a másik fiú. Ifjabb Székely, aki Németországba jár dolgozni, hogy a
családjának mindenből jusson. Okos ember. Háromszéki zenét tett a konyhaszekrény
tetején álló music centerbe azzal, hogy a pesti magyarok ezt szeretik. Idősebb Székely
Zsigmond egyben kályhásmester is. Anna néni, a felesége szerint olyan jó kályhákat
épít az ura, azok olyan prímán sütnek, hogy a férjét csókolgatják és ölelgetik
a falusi asszonyok, valamint ajándékokkal kedveskednek neki. Anna hozott elénk szalonnát,
hagymát, paradicsomot, juhtúrót és kenyeret. Evés után újra táncoltunk, aztán nótáztunk
a fal melletti padokon ülve – egy esténk Székelyéknél. A pálinkához, amiből az
asszony egy kortyot sem ivott, ennyit mondott: ez nem éget és nem mar. Miért is főznének
olyan pálinkát, ami sírba teszi az egész világot? Nem égetett és nem mart ez a
szilva, annál rosszabb: finom volt.
Kolozsvárott a kórház és a gyógyszerészeti tanszék közelében vettünk reggel
kiflit. Köszönömmel köszöntem meg a szőke nőnek, nem értette, aztán Janitól kérdeztem:
románul mi a köszönöm. Mótcomeszk – mondta –, mótcomeszk, ismételtem meg. Előtte
a templomban voltunk, valamiért leny?gözött. Azt sajnáltam, hogy nincs velem anyám
vagy apám. Láttuk a Funar-féle gödröt, szó nélkül mentünk tovább a Mátyás
szoborig. Traianus szobrát óhajtják Mátyásé elé.
A szőke nőnek ott a boltban ehhez semmi köze. Ezért mondtam, hogy mótcomeszk.
Azt a régi, szász mintázatú cserepet, amit velem Ildikónak küldtél, köszönöm.
Neki is nagyon tetszik, néha leül vele, forgatja, nézegeti.
Ami Ferikét illeti, szívesen látnánk Bicskén a jövő nyáron. Van azért a környéken
egy-két dolog, amit meg kéne látnia. Olyan is van, amit még az enyémek se láttak, érdemes
elgondolkodnod rajta, hogy buszra tedd jövő júliusban Vásárhelyen.
Az én fiam hat év múlva lesz tizenegy éves. Szeretném majd Hozzátok elküldeni, hogy
megismerje a szüleidet, a fiadat és Téged.
Ami Annát illeti, végül nem adtam oda neki a címedet. Javasoltam, írjon ő is egy
levelet, tegye lezárt "kovertába", azt beletesszük az én borítékomba, s Te válaszodban
majd megírod a címed Annának, ha akarod. Szerintem írd meg.
Üdvözöl:
Izing Antal
2000. 09. 30. (IV/40)
