hetilap

Fél év heroinfüggőség után hét évre teszik a személyiség teljes
helyreállásának idejét    Fotók: Aszalós Szilvia

Nauszika

– Mit csinálsz itt?

– Azon vagyok, hogy normális emberré váljak, azért vagyok itt… de piszok
nehéz.

– Mikor jöttél rá, hogy valami nem oké?

– Mindent el kellett, hogy veszítsek, hogy erre rájöjjek: lakásomat,
családomat, tisztaságomat, a kevés kis erőmet, mindent. Egy szál pólóm maradt.

– Hogyan lettél drogos?

– Apám, amikor nyolcéves voltam, otthagyott minket egy másik nő miatt. Én
anyukámmal éltem együtt tovább. Tizenhárom éves koromban hirtelen meghalt anyukám,
ezután egyedül maradtam.

– És apukád… ezek után sem foglalkozott veled?

– Nem, még a temetésre sem jött el. Hárman mentünk édesanyám koporsója
után. Ezt nem szeretem így mondani, de… hát, egyedül maradtam. A velem egyidőseket
apu, anyu, meleg vacsi várta otthon, én meg egyedül ültem és néztem a tévét.
Pánikszerűen elkezdtem gyűjteni magam köré az embereket. Mindegy volt, hogy kicsoda,
csak ne legyek egyedül. Aztán pont beválasztottam a kábítószereseket.

– Ezzel automatikusan az ágyadba is beválasztottad őket?

– Sok kábítószeresnél ez automatikusan így megy, de ez nálam kimaradt. Ők
lettek a "barátaim".

– Miből éltél?

– Kilenc évig egyfolytában bűnöztem, és az volt a legdurvább, hogy egyszer
sem buktam le, piszok nagy szerencsém volt. Egy idő után már abból éltem, hogy
árultam nagyban is, kicsiben is a drogot. Díler lettem.

– Ez a kábítószeres csapat és te hogyan "találtatok" egymásra?

– Tíz évvel ezelőtt még nem volt ennyire természetes és nyilvánvaló a
társadalomban, hogy vannak drogosok, meg hogy egyáltalán mindenhol árulnak
kábítószert. És hát volt a városban egy társaság, akikről látni lehetett, hogy
mások. Ez egy kábé tíz-tizenöt főből álló csapat volt, mindenkinek hosszú volt a
haja, bakancsot, fekete napszemüveget hordtak meg mindent. Úgy tűntek akkor számomra,
mintha tudnának valamit, amit mások nem. Akik évek óta opiátokat (ópium, heroin,
morfium, "máktea" – a szerk.) használnak, azért hordanak még télen is
napszemüveget, hogy ne lássák, hogy olyan szűk a pupillájuk, mint egy gombostű, hogy
ne lehessen észrevenni, hogy be vannak állva. Nagyon vágytam arra, hogy tartozzak
valahova. Ők lettek az én családom. Azt gondoltam, megtaláltam az életet, a
boldogságot, a barátságot, vége a magánynak.

– Az előbb azt mondtad, a drog minden kapcsolatodat kiégette, megszüntette,
sivárrá tette…

– Ez nagyon megtévesztő volt az elején, persze, hogy ezek nem voltak igazi
barátságok. Együtt mozdultunk a városba mindenhova, együtt anyagoztunk, de ők is
pénzért vették tőlem az anyagot. Tulajdonképpen nem anyagoztam egyedül, illetve
együtt voltunk magányosak. De akkor már engem nem érdekelt, hogy vannak-e barátaim,
vagy nincsenek, csak az érdekelt, hogy minden napra legyen meg az anyagra való pénzem.

– Hány éves vagy?

– Huszonnégy leszek augusztusban. Mikor rádöbbentem, hogy totál rajta vagyok az
anyagon, és ha csak egy napig is nem szúrok, már szinte belehalok a rosszulléttől,
már ez sem nagyon izgatott. Nagyon ritkán fordult elő – nem engedtem magamnak meg azt
a luxust –, hogy akár egy napig is ne legyen anyagom. A lakásom is, amit anyukám
halála után örököltem, ráment erre. De aztán már egy idő után akkor sem éreztem
magam jól, mikor úgy be voltam állva, mint a gép. Már nem ugyanaz volt a feeling,
mint az elején. De ennek ellenére sem mertem kihagyni egy napot sem.

– Mi az a karodon?

– Ez egy tetoválás volt, ami már félig ki van szedve, az volt beleütve, hogy
No Future, hogy nincs jövő.

– Volt valaki – akárki –, aki szeretett téged azokban az években?

– Ember nem, de az anyag, az szeretett engem. Őrjöngve szerettük és kívántuk
egymást. Gyűlöltük is egymást, meg féltékenyek is voltunk egymásra. De mindig
együtt voltunk. Végül aztán teljesen kiégetett. Nem gondolkodtam már, nem voltak
vágyaim, érzéseim. Mindenemet az anyag irányította. Egyszer, mikor nem voltam
totálra belőve, és éppen egyedül bolyongtam a városban, az előtt a ház előtt
mentem el, ahova apukám költözött azzal a másik nővel. Nagyon nagy erőt vettem
magamon, és becsöngettem. Mikor megmondtam, hogy ki vagyok, mikor megmondtam, hogy a
lánya áll előtte, nem ismert meg. Azt mondta, nem kíváncsi rám, húzzak el a
lakásából azonnal. Hát… én elhúztam.

– Az előbb úgy beszéltél a kábítószerről, mint egy élő emberről…

– Az anyaggal akartam pótolni a barátokat, az ismerősöket, apukámat,
anyukámat, még a testi szerelmet is.

– Mondd, Nauszika, hol van az a pont, vagy mi az a pont, amikor rájössz arra, hogy
a kábítószer nem az, aminek mutatja magát, hanem pont az ellenkezője? Tehát, hogy
nem örömöt, boldogságot, megoldást ad, csak úgy tűnik az elején, tehát hogy ez a
"lift" valójában nem a mennybe visz, hanem a süllyesztőbe, a pokolba…

– Nekem ez olyan volt, mintha egyszer csak az álmaim, a vágyaim lovagja
gyönyör? ruhában megjelent volna a távolban – tizenöt éves voltam akkor –, és
intett volna felém, kövessem őt. Én futok felé, futok, és mikor odaérek hozzá,
hozzám fordul, hogy megcsókoljon, és akkor veszem észre, hogy egy üres koponya van a
fején. De addigra én olyan kába vagyok már, hogy ebből a csókból nem tudok
szabadulni. Ez a halálos ölelés megölte már egy-két ismerősömet Szegeden.

– Mióta nem élsz anyaggal, mióta vagy tiszta?

– Nyolc hónapja, mióta itt vagyok a rehabon.

– Szabad vagy? Teljesen leszoktál a kábítószerről?

– Nem tudom, ez kinek mit jelent. Nálam a leszokni annyit jelent, hogy végleg
úgy maradni. Tehát nem azt, hogy megcsinálok egy elvonókúrát, aztán ideig-óráig
tiszta vagyok. Addig nem érdemes nekem innen elmennem, míg nem érzek magamban annyi
erőt, szabadságot, hogy kint is kibírjam.

– Mitől hat, mitől működik ez a terápia, amit itt csináltok?

– Itt szeretjük egymást. Fontosak vagyunk egymásnak, odafigyelünk és
vigyázunk egymásra. Ez a dolog kint egyikünknél sem működött: az, hogy minket lehet
szeretni, és hogy mi is tudunk egy másik élő embert szeretni, ez mindnyájunknak egy
egészen új élmény, ez inspirál, ez erőt ad. De ne gondold, hogy ez úgy működik
itt nálunk, hogy nyalogatjuk egymást, meg minden. Ez kemény szeretet, amiről én
beszélek. Ami ha kell, kiabál, ha kell, fegyelmez, és ami ha kell, még fájdalmat is
okoz. Legtöbbünk családjában – már akinek van – ez sem volt meg. Itt vannak
szabályok, amiket kőkeményen be kell tartanunk. Fizikai munkát is végzünk, ásunk,
kapálunk, kaszálunk. Ez mind marha jólesik, valahogy keretet, formát, és néha
tartalmat is ad az életünknek. Biztos közel lehetek a szabadsághoz, mert úgy érzem,
hogy a szabályok és a törvények most már valóban korlátoznak engem. Működik a
lelkiismeretem is.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek