„Ezek az emberek nem lesznek többé elfeledve” – ígérte Trump, aki első beszédében a megosztottság okozta sebek begyógyítását és összefogást sürgetett. Mint mondta, minden amerikai elnöke szeretne lenni, azoké is, akik nem rá szavaztak. Gesztust tett ellenfele, Hillary Clinton felé is, és méltatta a volt külügyminiszternek a közel 30 éves közszolgálata során tett erőfeszítéseit.
Az amerikai politikai gyakorlattól merőben idegen módon Clinton nem ismerte el nyilvánosan nagyarányú vereségét, csak telefonon gratulált, nem is Trumpnak, hanem „a csapatának”. Kiszivárgott e-mailjeiről elhíresült kampányfőnöke, John Podesta állt ki a színpadra New Yorkban, és hazaküldte a támogatókat, akik hosszú órák óta várakoztak, hogy hallhassák jelöltjüket. (Mennyire más volt, amikor nyolc éve John McCain kiállt, és bejelentette, hogy Barack Obama győzött. Amikor hívei fütyülni kezdtek, leintette őket, és azt mondta nekik, hogy „Kérem, ne tegyék, Barack Obama az Egyesült Államok elnöke”. McCain emelt fővel távozott, és azóta is megbecsült politikus. Clintonnak ezt a választás során nem sikerült megtennie, de a hírek szerint lapzártánk utáni időpontban pótolja majd.)
A republikánusok teljes sikert arattak, a Fehér Ház mellett megőrizték többségüket a képviselőházban és a szenátusban is. Az eredmények rácáfoltak a republikánus pártelit félelmeire, miszerint Trump magával sodorhatja a pártot; épp ellenkezőleg történt: a sokak (köztük Paul Ryan házelnök) által kitagadott Trump megerősítette a republikánus jelölteket. Az elnökjelöltnek olyan északkeleti államokban sikerült győznie, mint Pennsylvania és Wisconsin, amelyek 1988 óta demokrata jelöltet választottak.