hetilap

A jelenség nem ismeretlen errefelé, hiszen Moore a „Tornádó-völgy”-nek nevezett régióban található, ahol komoly szélviharok tűntek fel 1998-ban, 1999-ben, 2003-ban és 2010-ben is – többségük a tavasz második felében, ami kifejezetten szezonnak számít a tornádók szempontjából. Ilyenkor minden intézményben – különösen az iskolákban – megpróbálják felkészíteni a helyieket arra, mi a teendő, amikor lecsap a vihar. Hiszen ha jön a baj, gyorsan kell cselekedni: gyakran még tíz perc sem áll rendelkezésre a tornádó észlelésétől addig, amíg eléri a lakott területeket. Ennek ellenére sajnos a városban kevés a tornádóbiztos pincehelyiség, mivel a terület sziklás, és ezeknek a kialakítása nagyon pénz- és energiaigényes lenne. A városban több mint 55 ezer ember él, sok a gyerek és a fiatal: számos iskola, középiskola és főiskola működik itt.
Délután három órakor, az általános riasztás után David Wheeler bevágja magát az autójába, és 100 mérföldes sebességgel száguld a Briarwood általános iskola felé, hogy megmentse nyolcéves kisfiát, Gabrielt. Félelmei jogosak, hiszen a Briarwood egy másik, a Plaza Towers általános iskolával együtt a szélvihar útvonalába esik. „Rengeteg szülő sietett Briarwoodba, de mire odaértünk, már romokban hevert” – mondta Robert Raymond, az egyik helyi lakos az ABC-nek. „Csak annak örültem, hogy épségben találtam a fiamat és a családomat. A látvány katasztrofális volt. Még soha nem láttam ehhez foghatót.” A diákok többsége a tanárok segítségével keresett menedéket az iskola épületén belül   – ami nem rendelkezett tornádóbiztos helyiséggel. „A gyerekek a folyosókon és a mosdókban kuporogtak. Vártak, reménykedtek és imádkoztak, miközben az iskola elkezdett összedőlni – mesélte utólag egy környékbeli lakos, aki szintén az iskolába menekült a vihar elől. A tornádó alatt a tanárok – többségben nők – hősies erőfeszítéseket tettek, hogy megvédjék a gyerekeket – nekik, és a szerencsének köszönhetően a Briarwood összes diákja túlélte a pusztító csapást. Rhonda Crosswhite a mosdóba kísérte a gyerekeket. „Mindannyian fedezékben voltunk. Miss Crosswhite védett meg minket. Engem és a barátomat, Zacharyt is fedezett a testével. Mondtam neki, hogy velünk minden rendben, mert van mibe kapaszkodnunk. Akkor a másik barátomhoz, Antonióhoz ment oda, és őt fedezte. Megmentette az életünket” – mesélte később a kilencéves Damian. Suzanne Hale elsős tanárnő lábát átszúrta egy fémrúd, miközben a diákjaira próbált gondot viselni, Be­ckie Jo Evans szintén a testével védte a gyerekeket, miközben a falak rájuk dőltek. Volt azonban olyan tanár is, aki az iskola előtt felborult autókat fényképezte, míg kollégái a mentéssel voltak elfoglalva.
A Plaza Towers iskola személyzete és diákjai sajnos nem voltak ilyen szerencsések. A vihar közvetlenül az épület sarkánál haladt el, a tanárok autóit az épület oldalához csapdosta, és letarolta a játszóteret. Hét gyerek feltételezhetően akkor vesztette életét a romok alatt, amikor a szétroncsolódott vízvezetékekből kiömlő víz elborította őket. „Csak sikoltozást lehetett hallani mindenütt” – mondta Stuart Earnest helyi lakos a vihar utáni állapotokról. „Az emberek segítségért kiabáltak, de akik segíteni próbáltak, azok is kiabáltak.”
A városban sokan látták a tornádó hatalmas, három kilométer átmérőjű fekete tölcsérét, ami elérve egy városszéli lófarmot, több állatot is felkapott.  A közeledő szélvihar hangja a legtöbb szem- és fültanút a robogó vonatéra emlékeztette. „Olyan volt, mintha a sínek között állnál, és a vonat elrobogna a fejed fölött” – írta le utólag Allen Anderson a jelenséget.
A hatvanéves férfi feleségével együtt a tornácról figyelte a pusztító csapást, majd fürdőszobájuk zuhankabinjába menekültek, ahol dunyhák és párnák alatt várták az elkerülhetetlent kutyájukkal és macskájukkal együtt. Mikor negyedóra múlva kiszabadultak a romok közül, azt látták, hogy a házuknak és az autójuknak valósággal nyoma veszett. „Rosszabbul is végződhetett volna. Legalább életben vagyunk”  – összegezte a történteket Allen. A tornádó negyvenöt perc alatt harmincöt kilométert tett meg, és mindent elpusztított, ami az útjába került: a két iskolát, számtalan lakóházat, és súlyosan megrongálta a város egyetlen kórházát is, ahonnan előzőleg kimenekítették a betegeket.
Sarah Robinson egyetemistát a könyvtárban érte a vihar, így a kevés szerencsések közé tartozott, akik egy tornádóbiztos közösségi helyiségben vészelhették át a kritikus háromnegyed órát. A ház, amit egy éve vett és újított fel a számára édesapja, a tornádó közvetlen útvonalában feküdt. Gyakorlatilag csak néhány gerenda maradt belőle, és pár személyes holmi.
Paul Yzaguirre utólag maga sem érti, hogyan sikerült időben kimenekítenie mozgáskorlátozott anyósát a házából, ami szintén az epicentrumban állt. „Soha nem láttam ilyet azelőtt. Olyan, mint egy háború sújtotta övezet” – jellemzi azt, ami a környékből maradt.
Azok a szülők, akiknek a gyerme-kük még nem került elő, a közeli metodista gyülekezet épületénél várakoznak. Van, akinek nincs is hová mennie ezen kívül, mivel az otthonát lerombolta a tornádó. „Csak remélni tudom, hogy megtalálják” – mondja Shannon Galerneau tízéves unokahúgáról. „Az ember olyan tehetetlennek érzi magát” – teszi hozzá. A kislány nyolcéves húga fej- és hátsérülésekkel került elő, most a nagymamája karjaiban alszik. „Azt mondta, ez volt élete legijesztőbb napja” – jegyzi meg a nagynéni. Van, aki épp boldogan ölelkezik össze megkerült kamaszlányával, egy másik anyát azonban az aggodalom emészti tizenhét éves lányáért, akiről mindeddig semmi hír, ráadásul epilepsziában szenved, és félő, hogy a vihar miatt a gyógyszerét sem tudta bevenni.
Sheli Smith több mérföldet gyalogolt, hogy megtalálja a gyermekeit. Fia telefonja tönkrement, de kölcsönkért egyet, és felhívta, hogy elmondja, jól van. Mivel az anya az úttorlaszok miatt nem tudta autóval megközelíteni, gyalog indult útnak, és három óra múlva találta meg, épp sötétedéskor.
Azok, akik családjukkal együtt túlélték a katasztrófát, már az újrakezdésen gondolkoznak. John Sanders boltvezető arra készül, hogy ismét kinyissa üzletét – egy nappal az után, hogy vásárlói a fagyasztórészlegben vészelték át a szörnyű vihart. A károkat jelenleg hat milliárd dollárra becsülik, Barack Obama jelentős katasztrófa sújtotta területnek nyilvánította Moore-t. Oklahoma mindkét szövetségi szenátora üdvözölte az államnak nyújtott szövetségi segítséget, noha korábban egyaránt nemmel szavaztak, amikor az északkeleti partvidéken súlyos veszteségeket okozó Sandy miatt 60 milliárd dollárnyi pótköltségvetéssel kellett megemelni a szövetségi katasztrófavédelem költségvetését. Kevin Durant All Star válogatott, az Oklahoma City Thunder játékosa egymillió dollárt ajánlott fel az áldozatok megsegítésére.
Az Amerika történetében egyedül-álló, pusztító vihart először a második legsúlyosabb, EF4-es kategóriába sorolták a szakértők, kedden azonban az Amerikai Meteorológiai Szolgálat ezt felfelé módosította, és a Fujita–Pearson skálán a legmagasabb EF5-ös
kategóriába sorolta át. Tehát a tornádótölcsér belsejében a legerősebb széllökések sebessége meghaladta azóránkénti 320 kilométeres sebességet, ami az esetek kevesebb, mint 1 százalékában fordul elő.

Tornádó, hurrikán, tájfun

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek