Abbász arra hivatkozik, hogy Arafat annak idején levelet írt Jichak Rabin-nak, amelyben a PFSZ akkori elnöke elfogadta Izrael jogát a békés és biztonságos létezésre, így – Abbász álláspontja szerint – nincs szükség újabb elismerésre. Jasszer Abed Rabbo szóvivő pedig követelte, hogy Izrael előbb fogadja el Palesztina jövőbeli határait. A határok kijelölésére azonban csak akkor kerülhet sor, ha Izrael meg tud állapodni a biztonsági feltételekről. Ez Netanjahunak a Bar-Ilan Egyetemen mondott beszéde szerint demilitarizációt és a határok, tengerparti vizek, valamint a légtér izraeli ellenőrzését jelentené. Ez pedig nyilvánvalóan elfogadhatatlan Abbásznak.
A Palesztin Hatóság elsősorban azért nem hajlandó Izraelt a zsidó nemzet ha-zájaként elismerni, mert a zsidóságot pusztán vallási irányzatként hajlandó elfogadni, és mint ilyen – a szervezett álláspontja szerint – nem jogosult önálló állam alapítására, illetve a megalapított állam zsidó államként való fenntartására. Más szempontból az elismerés egyet jelentene a „palesztin menekültek visszatérési jogáról” való lemondással.
Abbász határozottan kifejtette, hogy ez utóbbiról sosem lesz hajlandó lemondani, és nem egyezik bele területcserébe sem. Álláspontja szerint a kétállami megoldás egy tisztán palesztin államot jelent, amely a zsidó települések teljes felszámolását követeli meg. Ezen felül a palesztin állam területét minden zsidótól meg akarja tisztítani, miközben Izraelt egy semleges, kétnemzetiségű államként képzeli el. A matematika nyelvén ez másfél palesztin és egy fél zsidó államot jelentene. Valójában azonban Izraelben a betelepülő palesztin menekültekkel rövid időn belül arab többség jönne létre. Így Izraelnek hamarosan megalakuló arab kormánya az Abbász-recept alapján rövidesen megszabadulna a zsidó kisebbségétől. Ez a szélsőséges palesztin álláspont alkalmatlan a megállapodásra. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ilyen feltételekkel Izrael nem köthet megállapodást a Palesztin Hatósággal. Ezt természetesen Abbász is tudja. Ezért köti a tárgyalásokat az építési moratórium meghosszabbításához, hogy ezzel is bizonyítsa: Izrael az, aki nem hajlandó tárgyalni.
Abbász számára a közvetlen tárgyalások helyett a koszovói modell a követendő minta. Ez megerősítést nyert azzal, hogy az egyoldalú koszovói függetlenségi nyilatkozatot a hágai Nemzetközi Bíróság tanácsadó véleményében is jogszerűnek minősítette. A Palesztin Hatóság már jelezte, hogy fontolgatja a palesztin állam függetlenségének egyoldalú kikiáltását, és a nemzetközi közösséghez, az ENSZ Közgyűléshez és a Biztonsági Tanácshoz fordulva kéri annak elismerését. Koszovó de facto függetlenné vált, amikor a NATO a délszláv háborúban vereséget mért Jugoszláviára. A Gázai övezet azonban a Hamasz által megszállt, míg a Nyugati-partot az izraeli hadsereg ellenőrzi, amely már a biztonsági problémák miatt sem hajlandó az egyoldalú kivonulásra. Arra pedig, hogy egy NATO-hadművelet kényszerítse Izraelt a kivonulásra, – valljuk be őszintén – semmi esély.
Az ultimátum politikája az Európai Unió és az Egyesült Államok részéről Izraellel szemben nyilvánvalóan nem jött be. Még ha Izrael meg is hosszabbítaná a moratóriumot, Abbász akkor sem tárgyalna Izraellel, vagy ha tárgyalna is, sosem állapodna meg vele. A Palesztin Hatóság célja mindig is az volt, hogy nem tárgyalások útján, hanem egyoldalúan hozza létre a palesztin államot, mert azzal nem kellene feladnia a stratégiai célját, Izrael felszámolását és annak helyén a zsidómentes arab Palesztina megteremtését. Ha ez megtörténne, Izrael automatikusan annektálná az általa 1967-ben elfoglalt részeket, és ezzel véget vetne a politikai rendezés esélyeinek.
Mit tehet ezek után a nemzetközi közösség? Hogyan próbálja meg kibogozni ezt a gordiuszi csomót? Első lépésben el kell utasítania a palesztin egyoldalú kezdeményezést az állam kikiáltására és el kell ismernie Izraelt a zsidó nemzet hazájának. Ezt az Egyesült Államok meg is tette, ám Brüsszel egyelőre erre még nem volt képes. Az eddigi nemzetközi gyakorlat, amely a szélsőséges palesztin álláspontot megváltoztathatatlanként vette tudomásul, és minden nyomásgyakorlást a zsidó állammal szemben alkalmazott, láthatóan csődöt mondott. Ráadásul nyilvánvaló, hogy a tárgyalásos rendezés meghiúsulása nem Izrael, hanem a palesztin szélsőséges álláspont következménye.
Igaz ugyan, hogy Jasszer Arafat Jichak Rabinhoz írt levelében elismerte Izrael jogát a békés és biztonságos létezéshez, és vállalta, hogy a két fél között fennálló viszályt tárgyalásos úton rendezi. Ugyanebben a levélben vállalt Arafat arra is kötelezettséget, hogy a Palesztin Nemzeti Chartát vállalásaiknak megfelelően módosítják. Ebben Palesztina a brit mandátum alatti határaival egységes arab ország. A zsidóság pedig nem nemzet, hanem vallás, így önálló államra nincsen joga. Palesztina felszabadítása pedig – a charta szerint – csak erőszakos úton lehetséges. Ha valaki veszi a fáradságot, és elolvassa az oslói időközi megállapodásokat, láthatja, hogy valamennyi megállapodás kötelezi a palesztin felet, hogy a Palesztin Nemzeti Chartát vállalásainak megfelelően alakítsa át. Ez azonban mind a mai napig nem történt meg.
2010. 10. 29. (XIV/43)
