A Karib-térségben fekvő szigetországban a helyzet kaotikus, a lakosság pedig egyre elkeseredettebb, miközben újabb erős utórengés is nehezítette a mentést. Az Egyesült Nemzetek Szervezete szerint a fővárostól 19 kilométerrel nyugatra fekvő Leogane-ban még nagyobb pusztítást hagyott maga után a földrengés, mint Port-au-Prince-ben, itt ugyanis az épületek 80-90 százaléka a földdel vált egyenlővé. A túlélők a környező nádcukorültetvényeken, illetve mangrovemocsarakban próbálnak menedéket találni. Több tízezren élnek a szabad ég alatt, egyházi létesítményekben, iskolai játszótereken, valamint piacokon. Az emberek nehezen jutnak tiszta vízhez, így hosszú sorok kígyóznak a működő csapoknál, amikből egyébként nagyon kevés van.
A fővároson kívüli térségbe még lassabban érkezett a segítség. Az országban továbbra is fennakadások vannak a segélyek szállításában, ami annak is betudható, hogy késve szabadították fel a repteret, valamint, hogy a földrengés során súlyosan megrongálódott a kikötő, és több út is használhatatlanná vált. Emellett terjednek a fertőzések, mivel nincsen elegendő orvosi felszerelés a helyszínen. Sokan attól tartanak, hogy számos túlélő amiatt halhat meg, hogy nem részesül időben megfelelő ellátásban. A Harvard Egyetem orvosi karának egyik doktora elmondta, hogy az első napokban egyedül az izraeliek által felállított kórház működött hatékonyan, ahol még műtőterem is van. Az ott dolgozó orvosok elmondták, hogy több gyermeket szállítottak törésekkel hozzájuk, és hogy néhány fiatal végtagjait amputálni kellett. Az izraeli hadsereg mentőcsapata szintén „pokoli” körülményekről számolt be: a levegőben hullaszag terjengett, és több ezer holttest feküdt a földrengés után egy héttel is az utcákon. Némelyiküket a holokauszt képeire emlékeztetett a látvány. (Az egyik újságíró a helyszínen megjegyezte, hogy Gáza kapcsán rendszeresen „aránytalan izraeli válaszlépéseket” emlegettek. Ahogy korábban az indiai földrengésnél, most Haitin is Izrael lakói létszámát messze felülmúlóan, „aránytalanul” sietett a szenvedők megsegítésére. Ezt az anticionista európai politikusok – például a norvég külügyminiszter, aki egy, a gázai háborúval kapcsolatban Izraelt vérváddal illető könyvhöz írt méltatást – rendszeresen figyelmen kívül hagyják.)
Az élelem- és vízhiánytól szenvedő lakosság türelme egyre fogy, és ezzel egyidejűleg gyakorivá váltak az erőszakos incidensek és a fosztogatások. Az egyik utcán például ezer, késekkel és kalapácsokkal felfegyverzett ember próbált ruhákat, táskákat és gyerekjátékokat szerezni.
A természeti csapás a nyugati félteke legszegényebb országát szinte „lefejezte”: a főváros romokban áll, három minisztert és több szenátort is az áldozatok között tartanak számon, Jean-Max Bellerive miniszterelnök pedig elmondta, háza teljesen elpusztult a katasztrófában, így azóta az autójában alszik. Az ENSZ legalább negyvenhat alkalmazottját veszítette el a tragédiában, köztük a helyi misszió vezetőjét, de több száz dolgozó sorsáról még továbbra sem tudnak semmit.
Ugyanakkor a szörnyűségek közepette számos reményt keltő történetre is akad példa. Hat nappal a földrengés után a mentőalakulatok több mint hetvenöt embert mentettek ki a romok alól élve. Brit tűzoltóknak egy kétéves kislányt sikerült kiásniuk, aki hetvenkét órát töltött egy összeomlott bölcsőde épülete alatt, majd egy ötvenes éveiben járó férfit szabadítottak ki egy szupermarket romjai alól. Egy négyfős orosz csoport pedig szintén csodával határos módon egy olyan tizenegy éves lányt mentett meg, aki már négy napja feküdt egy összedőlt épület alatt.
Szintén száz órával a katasztrófa után sikerült élve kiszabadítani egy német nőt a saját szállodája alól.
A hölgy egy üregben élte túl a földrengést, telefonjáról pedig SMS-t tudott küldeni, így a mentők könnyebben megtalálták. Ötven órát élt túl a romok alatt egy humanitárius csoport vezetője is kollégáival együtt. Rick Santos és öt munkatársa éppen a Montana szálloda előcsarnokán sétált keresztül, amikor észrevette, hogy az egyik nagy csillár rázkódni kezd, de mielőtt leeshetett volna, az egész épület rájuk zuhant. A férfi szerint életben maradásuk egyrészt annak köszönhető, hogy táskájában mindig tartott valamit két kisgyermeke számára: jelen esetben nyalókát és rágógumit, amiket megosztott társaival. Másrészt, hogy beszélgettek és segítettek egymásnak, és mindig megőrizték a reményüket abban, hogy ki fogják menteni őket.
Santos azt is elmondta, hogy mindvégig imádkoztak, és nemcsak magukért, hanem Haiti és Port-au-Prince lakosaiért. A csoportot végül négyórás küzdelmes akcióval szabadították ki, mely során a mentőalakulatoknak betonrétegeket kellett átvágniuk, és a beszorult személyeket lábuknál fogva húzták ki. Ketten azonban nem élték túl a szerencsétlenséget.
2010. 01. 22. (XIV/3)
