A megmenekültek a szöuli repülőtéren
A túszok iránt nem mindenki érzett könyörületet: még haza sem értek, az
interneten máris gombamódra szaporodtak róluk azok a képek, amelyeken dubai
luxusüzletek reklámszatyrával látszottak az elengedett foglyok. Az ízléstelen
netes üzenetek szerint „lám-lám, a Dubaion keresztül hazarepülő túszok
legfontosabb dolga a mesés duty-free shopok megrohamozása volt”, és az egyik
hölgy „pimasz módon még egy márkás napszemüveg viselését sem átallotta”. Mint
később kiderült, a koreai afgán követségtől kapták a szatyrokat, hogy legyen
miben elhozniuk megmaradt holmijaikat, ami pedig a márkás napszemüveget illeti,
az az említett hölgy eredeti tulajdona volt, vagyis már Afganisztánba is azzal
érkezett.
Bár a szöuli reptéren akadt, aki tojásokkal akarta megdobálni a hazaérkező
túszokat, sokan ilyen felira-tokkal várták őket: „Legyetek büszkék magatokra,
nem csináltatok semmi rosszat!” A túszok számára háromhetes orvosi kezelést
biztosítanak az egyik újonnan épült szöuli kórházban. A túszok többsége által
látogatott Szemmul (Kútvíz) Gyülekezet pásztora az elsők között látogatta meg a
fiatalokat. Elmondása szerint a foglyokat az iszlám hitre való áttérésre akarták
kényszeríteni, ellenkező esetben a férfiakat halállal, a nőket pedig nemi
erőszakkal fenyegették meg. Utóbbira állítólagosan a tálibok kísérletet is
tettek, de a csoport férfi tagjai ezt sikeresen megakadályozták. A családtagok
cáfolták az ABC hírcsatorna azon értesüléseit, miszerint a két korábban szabadon
engedett hölgyet többször is megerőszakolták volna fogvatartóik.
A túszok drámai hangvételű levélben kértek bocsánatot hazájuktól: „Sajnáljuk,
hogy honfitársainknak ennyi fájdalmat okoztunk. Tudjuk, hogy most térden állva
kellene bocsánatért esedeznünk, de kérjük, adjatok még egy kis időt, hogy
kiheverjük társaink halálát. A fogságunk részleteit pedig igyekszünk minél előbb
ismertetni.”
A csoport két tagja, az 55 éves Lyu Kyeong-sik és a 29 éves Seo Myunkg-wha már
találkozott a koreai sajtó képviselőivel, és röviden beszámolt a túszul ejtés
körülményeiről. Mint kiderült, reggel indultak útnak Kabulból, mivel úgy
tájékoztatták őket, hogy nappal biztonságos az utazás. Egyszer a helyi sofőr
megállt és felvett két ismeretlen utast, amit a koreaiak elleneztek, de a sofőr
megnyugtatta őket, hogy ismeri a két jövevényt. Húsz perc múlva azonban az
újdonsült utasok lövöldözni kezdtek, megállították a buszt, és kijelentették: ők
az afgán kormány megbízottai, akiknek az a feladata, hogy a csoportot megvédjék
az al-Kaidától.
A csoportot ezután külön buszokra rakták fel. Az első állomáson azonban az
ismeretlenek közölték, hogy nem az afgán kormány megbízottai, hanem az al-Kaidáé.
„Ekkorra teljesen bepánikoltunk” – tette hozzá Lyu. Hat nappal később három-négy
fős csoportokra osztották, és folyamatosan rejtekhelyről rejtekhelyre
szállították őket. Egy ízben egyetlen éjszaka leforgása alatt tizenkétszer
vitték át őket újabb és újabb rejtekhelyekre, kivilágítatlan járműveken. Ha
menekülni próbáltak, a helybéliek visszaterelték őket a tálibok „karjaiba”.
Amikor egyszer a fogvatartók megengedték, hogy a médiával beszéljenek telefonon,
ők kényszerítették a foglyokat arra, hogy azt mondják: betegek, mert arra
számítottak, így a kormány hamarabb a segítségükre siet. A foglyok egyébként
néhányszor telefonálhattak családtagjaiknak, ezt az információt azonban a
kormány biztonsági okokból nem tárta fel korábban.
Az első néhány napon Lyu nem evett, mert böjtölni és imádkozni akart – a tálibok
ezt nevezték „éhségsztrájknak”. A fogság ideje alatt egyébként többnyire kekszet
és krumplit kaptak étkezéskor a feszültségtől teljesen kimerült túszok. Lyu
állítása szerint nem tudtak a többi csoportról semmit, ám amikor a tálibok egy
alkalommal bekapcsolták a rádiót, ő értesült két társuk haláláról, amit azonban
nem közölt csoporttársaival, mert félt, hogy még nagyobb pánik tör ki közöttük.
Seo a sajtótájékoztatón szűkszavúbbnak bizonyult, de megmutatta azt a fehér
nadrágot, amelyet a fogság idején viselt. Mivel minden egyéb holmit elvettek
tőlük, utolsó megmaradt golyóstollával a nadrágja belsejére írta naplóját,
röviden feljegyezve az egyes napok eseményeit, illetve azt, hogy kiszabadulása
után például mit szeretne majd enni. „Ezek az apró dolgok tartottak életben” –
jegyezte meg Seo.
Érdekes adalék még, hogy a tálibokkal létrejött ötpontos megállapodás nem is a
koreai diplomatáknak, hanem a hírszerzésnek köszönhető. A koreai média szerint
azonban ez a kormány felkészületlenségét jelzi: szerintük az túlságosan Amerika-
és Nyugat-orientált, és igen hiányosak az információi a Közel-Keletről vagy
Közép-Ázsiáról. Ezt bizonyítja az is, hogy a krízis kirobbanásakor a
külügyminisztérium arab nyelvprofesszorokat küldött a térségbe, és csak a
helyszínen jöttek rá, hogy Afganisztánban nem arabul, hanem többnyire pastu
nyelven beszélnek. A hírszerzésnek azonban volt olyan embere, aki tudott
folyékonyan pastuul, a tárgyalásokat rajta keresztül sikerült lefolytatni.
Az örömbe azonban nem kevés üröm vegyül: bár a Szemmul Gyülekezet felajánlotta,
hogy megtéríti a túszok repülőjegyének és a két megölt túsz hazaszállításának,
valamint az orvosi kezeléseknek a költségeit, nem kizárt, hogy a kormány további
számlákat is benyújt még a családtagoknak.
Bár bizarr jelenség, hogy a túszoknak kell bocsánatért esedezniük, mindenesetre
jogosan merül fel sokakban az a kérdés, hogy mennyire volt felelősségteljesen
előkészítve az út. Afganisztán déli tartományai köztudottan a legveszélyesebbek,
itt még a civil szervezeteknek vagy az afgán kormánynak dolgozó helyiek is csak
rafinált trükköket alkalmazva indulnak útnak. Ekkora csoportot együtt utaztatni
kísérő nélkül ebben a veszélyes zónában sokak szerint felelőtlenség volt. Tény,
hogy a koreai média keveset foglalkozott Afganisztánnal, így részben nem csoda,
hogy a túszok felkészületlenül érkeztek a térségbe, ugyanakkor többek szerint
mind a gyülekezetük, mind pedig a követségek és a külügyminisztérium mulasztott
azzal, hogy nem készítették fel megfelelően a szerencsétlenül járt fiatalokat.
2007. 09. 07. (XI/36)
