hetilap

Juscsenko és Janukovics a kormánypáholyban szurkolnak

A három férfiú ugyanis még alig huszonnégy órával előbb egymás torkát készült
átharapni. Ukrajna fölött már-már a polgárháború árnya lebegett, és az csak a
szemben álló politikai erők kényszerű megegyezésének eredményeképpen oszlott el
véglegesen. Vagy legalábbis átmenetileg.

Miután Viktor Juscsenko köztársasági elnök „narancsos” híveinek egy része
átpártolt Viktor Janukovics miniszterelnök táborába, és ezzel az utóbbiak
többségbe kerültek a Verhovna Radában (a parlamentben), az államfő április 2-án
feloszlatta a törvényhozást, és május 27-ére új választásokat írt ki. Kevés volt
ugyan arra az esélye, hogy pártja, a Mi Ukrajnánk, valamint az ahhoz hol
közeledő, hol pedig attól távolodó szövetségese, Julija Tyimosenko Tömbje, az új
választásokon ismét megszerzi a többséget, de tudta, hogy az idő nem neki
dolgozik. Tehát minél később járulnak a szavazópolgárok az urnákhoz, annál
valószínűbb, hogy többségük a Viktor Janukovics vezette Régiók Pártjára és annak
új szövetségeseire, köztük Olekszandr Moroz házelnök Szocialista Pártjára
voksol. Arról nem is szólva, hogy ha együtt marad a Rada, a vele szemben álló
parlamenti többség akár kétharmadosra bővülhet, és akkor az alkotmány
módosításával úgy megnyirbálja elnöki hatalmát, hogy abból a
protokollkötelezettségeken túl semmi sem marad számára.

Juscsenko tehát megpróbált előre menekülni. Ám még ez sem sikerült neki. Az
általa feloszlatott Verhovna Rada ugyanis nem hagyta magát feloszlatni, hanem
együtt maradt, és az alkotmány megsértésével vádolta meg a törvényhozást
törvénytelenül szétkergetni próbáló – a parlamenti döntés szavaival: „a hatalmat
bitorló” – államfőt. A Központi Választási Bizottság pedig már csak technikai
okok miatt is lehetetlennek mondta a választások május 27-ei megtartását. Az
államfő ekkor június 24-ére módosította a voksolás időpontját. Csakhogy ezt a
dátumot is megkérdőjelezték. Nem utolsósorban a Régiók Pártjának hívei, akik
Kijevben nap nap után ugyanúgy az utcákra, terekre vonultak tüntetni,
gyűlésezni, akárcsak a Juscsenkót, de főként a Julija Tyimosenkót támogató
„narancsosok”. (A Dzennik című lengyel újság szerint nem is annyira a két Viktor
között folyt és folyik a harc a hatalomért, mint inkább a befolyását mind inkább
elveszítő elnök és a korábban, ám részben ma is őt mozgató karizmatikus, de
kétségtelenül populista Julija Tyimosenko között.)

A parlament feloszlatásáról és az új választások kiírásáról szóló elnöki döntés
törvényességének megítélése ezek után az alkotmánybíróság kezébe került. Mivel
azonban fölöttébb kétségesnek tűnt, hogy a taláros testület az elnök javára
ítél, Juscsenko rövid úton menesztett három olyan alkotmánybírót, akikről
feltételezte, hogy ellene döntenek. Ekkor (állítólag) önként távozott az
alkotmánybíróság elnöke. Ezzel Ukrajnában egy olyan folyamat indult meg, amit
nehéz nem kutyakomédiaként jellemezni.

A Verhovna Rada felkérte a legfőbb ügyészt, hogy indítson eljárást az
alkotmánybírák illegitim eltávolításával durva törvénysértést elkövető
államelnök ellen. Mielőtt azonban az ügyészség léphetett volna, Juscsenko
leváltotta az általa alig egy hónapja kinevezett Szvjatoszlav Piszkun legfőbb
ügyészt. Aki erre nem volt rest, és az újabb törvénytelenségért (saját leváltása
miatt) maga indított eljárást az elnök ellen. Julija Tyimosenko hol az
előrehozott választások megtartása mellett, hol azzal szemben foglalt állást.
Aztán a Biztonsági Szolgálat közölte, hogy valakik merényletet készülnek
elkövetni a politikus asszony és az ellenzék más vezetői ellen.

Ezen a ponton már úgy tűnt, hogy a „ki kit győz le” küzdelembe a politikusok és
a hivatalnokok után az erőszakszervezetek is beavatkoznak. Nem véletlen, hogy a
hadseregben, amelynek főparancsnoka az államelnök, éppen ekkor emelték egyik
napról a másikra másfélszeresére a hivatásos állomány javadalmazását. A
negyvenezer főt számláló belügyi csapatok azonban a kormányfőhöz hű
belügyminiszter, Vaszilij Csusko közvetlen irányítása alá tartoznak. Juscsenko
ekkor elnöki rendelettel a maga közvetlen parancsnoksága alá próbálta vonni a
belügyi hadosztályokat, amit a parlament természetesen törvénytelennek
bélyegzett. Innen az események már jóformán követhetetlenek. A legfőbb ügyészség
épületét megszállta a belügyminiszter alá tartozó Birkut (réti sas) elnevezésű
különleges kommandó, de később állítólag a kormányőrség visszafoglalta azt.
Hírek terjedtek el arról, hogy belügyi csapatokat vezényeltek Kijevbe a rend
helyreállítására, miközben teljesen kétséges volt, hogy hogyan reagál minderre a
hadsereg.

Ekkor már bel- és külföldön egyaránt jóformán mindenki megijedt attól, hogy
Ukrajnában polgárháború törhet ki. Ez nem lett volna érdeke sem a
„Nyugat-barátként” számon tartott Juscsenkót támogató Európai Uniónak, sem az
„oroszbarát” címkét viselő Janukovics mögött álló Oroszországnak. Mindkét
„nagybácsi” nyugalmat akar Ukrajnában. Egy ott bekövetkező felfordulás ugyanis
az egész térség, egész Európa számára beláthatatlan következményekkel járna, nem
is szólva arról, hogy az orosz földgázt és kőolajat továbbító csőrendszerek ezen
a vidéken keresztül vezetnek Közép- és Nyugat-Európába. Márpedig a szállítások
esetleges tartós leállása mindkét félnek óriási károkat okozna. De a fegyveres
összecsapás kirobbanásától természetesen a szemben álló ukrán politikai erők is
visszariadtak. Annak kimenetelétől a „narancsosok” akár a fizikai létükben is
veszélyeztetve érezhették magukat, míg Janukovicsék nem alaptalanul bíznak
abban, hogy a lakosság többsége őket támogatja, és ezért politikai eszközökkel
is képesek úrrá lenni a csaknem három esztendeje tartó szüntelen válságon.

Ukrajnában nem annyira politikák, ideológiák között, mint inkább magáért a
hatalomért folyik a harc, amely mögött természetesen az ellenérdekelt
dnyepropetrovszki, kijevi stb. gazdasági klánok, oligarchák küzdelme is
kitapintható. (Sőt, újabban már a „kárpátaljai maffia” fogalma is megjelent a
közbeszédben.) De egy polgárháború ma nekik sem kell.

Ezért aztán összeültek a legfőbb vezetők, és második nekifutásra megszületett a
közvetlenül fenyegető robbanást elhárító vagy legalábbis őszig lejegelő
kompromisszum. Juscsenko államelnök, Janukovics kormányfő, Moroz parlamenti
elnök és Tyimosenko, a legnagyobb ellenzéki párt vezére megegyezett abban, hogy
szeptember 30-án parlamenti választásokat tartanak. Az elnök és a parlament
ugyan még napokig huzakodott egymással az utóbbi feloszlatása körüli vitában, de
lapzártakor úgy tűnt: ez menni fog. Közben kórházba került az eseményektől
megviselt Csusko belügyminiszter, akiről előbb azt közölték, hogy infarktust
kapott, de aztán már azt állították, hogy ellenségei mérgezték meg. Ilyesmin
azonban már aligha csodálkoznak Ukrajnában, ahol két és fél éve a jelenlegi
államfőt valóban megmérgezték, ám hogy ki, azt máig sem tudták vagy akarták
kideríteni.

Az ukrán lakosság mindenesetre fellélegzett. Az Európai Unió szintén. Ukrajna
népe, ha igaz, a forró nyár után kerül ismét választás elé. Kijevben győzött a
futballdiplomácia. Egyelőre.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek