Tony Blair brit miniszterelnök. Sírjon vagy nevessen? Fotó: Reuters
A legfőbb problémát most nem a szavazók kegyeinek elnyerése vagy a régóta gyengélkedő ellenzék jelenti, hanem saját pártja azon "rebellis" képviselői, akik egyre inkább a Blair utáni időszak várható hatalmi viszonyai szerint igyekeznek pozicionálni magukat.
Ezúttal saját pártjának képviselői helyezkedtek szembe vele a vitatott és igen szigorú terrorizmus elleni törvényjavaslat miatt. Blair ugyanis a törvényben akarta rögzíteni a rendőrség azon kérését, hogy a terrorizmus gyanújával letartóztatott személyeket kilencven napig tarthassák fogva vádemelés nélkül, amit azonban mind az ellenzék, mind több munkáspárti képviselő elfogadhatatlannak talált. A helyzetet már az sem mentette meg, hogy Gordon Brown pénzügyminisztert és Jack Straw külügyminisztert is azonnali hatállyal visszarendelte külföldi útjáról a szavazásra.
Bár harmadik választási győzelme során májusban a Munkáspárt százhatvan mandátumos többsége hatvanhatra apadt, az elmúlt fél évben mégis úgy tűnt, hogy Blair újra sikereket könyvelhet el magának. London elnyerte az olimpia megrendezésének jogát, s a júliusi bombatámadások utáni határozott fellépésével a nemzeti egység képviselőjeként tudott színre lépni. Az Európai Unió soros elnökségét a britek jelenleg az ő vezetése alatt töltik be, és pártja legutóbbi kongresszusán is újabb sikeres beszédet tartott. Az elmúlt napokban azonban újra a bukás árnyéka kezdett el lebegni a feje felett: a szavazás elvesztése mellett még egy érvágást jelentett számára, hogy magánéleti botránya és kétes üzleti ügyei miatt lemondásra kényszerült egyik közeli szövetségese, David Blunkett munka- és nyugdíjügyi miniszter is.
Az elemzők szerint ezek a jelek arra utalnak, hogy Blair tekintélye jócskán megfogyatkozott saját pártja sorain belül. Helyzetét nehezíti, hogy a közelmúltban elvesztette azokat a tapasztalt politikai tanácsadóit is, akik értettek a "lázadó" munkáspárti képviselők nyelvén, és sokszor rá tudták őket venni véleményük megváltoztatására, amihez az állami szektorra vonatkozó újabb reformtervei keresztülviteléhez nagy szüksége lenne. A sokak által ambiciózusnak tartott tervek alapján piaci mechanizmusok bevezetésére kerülne sor a középiskolák működtetése, valamint a szociális juttatások és az egészségügyi rendszer terén is.
Beigazolódni látszik az a régi westminsteri mondás, mely szerint "A másik párt tagjai csak ellenfelek, az ellenség mindig a saját pártunk soraiból áll elő". A kormányfőnek ugyanis ezúttal már nem a választók kegyeiért kell megküzdenie, hanem az egyre ellenségesebb álláspontra helyezkedő saját minisztereivel és képviselőtársaival kell konfrontálnia. Mivel Blair korábban többször is célzott rá, hogy még a 2009-es választások előtt lemond, és a stafétabotot átadja egyre népszerűbb pénzügyminiszterének, Gordon Brownnak, a munkáspárti képviselők lojalitása egyre jobban kezd elpárologni. Míg egyesek Brownnal igyekeznek közös platformot találni, mások egyre nyíltabban hangoztatják saját véleményüket. Azt azonban az elemzők is elismerik, hogy Blair "nagy túlélő", aki eddig minden válságból sikeresen kievickélt. Életrajzírója, Anthony Sheldon szerint a kormányfő "szilárdan eltökélte, hogy folytatja a harcot. Nagyon furcsa lenne, ha valaki alig hat hónappal a választások megnyerése után feladná." Blair maga erről a közelmúltban így fogalmazott: "Nézzék, mióta a párt vezetője lettem, a tekintélyemet mindig is érték támadások. (
) A kihívások azért merülnek fel, mert nem vagyunk passzívak, hanem cselekszünk."
2005. 11. 11. (IX/45)
