hetilap

Ariel Saron izraeli miniszterelnök és Mahmud Abbász palesztin elnök. Megpróbálják Fotó: Reuters

Közel négy és fél évnek kellett eltelnie, négy és félezer embernek kellett erőszakos halált halnia és több mint húszezernek megsebesülnie, valamint a hamis palesztin legendát megteremtő, hirdető és éltető vezérnek, Jasszer Arafatnak el kellett távoznia az élők sorából ahhoz, hogy egy izraeli–palesztin csúcsértekezletet hozzanak tető alá, melynek a célja egyértelműen az volt, hogy kimondják: "Az erőszak nyelvét a tárgyalások nyelvével váltjuk fel." Vagyis, hogy mindkét oldalon hatalmi szóval leállítsák az erőszakos cselekményeket, és felélesszék a holtpontra került közel-keleti békefolyamatot. Ma ugyan még csak reménykedni lehet abban, hogy mindez meg is történik, de a politikai párbeszéd megkezdődésével legalább lehet reménykedni.

Köztudott, hogy a vezető izraeli politikusok – akár bal-, akár jobboldaliak voltak, mindig is nyitottak voltak a tárgyalásra, a békekötésre. Hogy erre mégsem került sor – vagy ha igen, minden esetben kudarcba fulladt –, annak csak és kizárólag a tavaly novemberben elhunyt palesztin vezető, a Raisz, Jasszer Arafat volt az oka. Ám egy hónappal ezelőtt a mindig a háborút jelképező katonai ruhában díszelgő Arafatot népakarattal is egy európai külsejű, sötét öltönyös, fehér inges, nyakkendős úriember váltotta fel az elnöki poszton, aki már megválasztása előtt is többször kijelentette: legfőbb célja elhozni a békét a palesztin nép számára.

Ez az úr, Mahmud Abbász, vagy ahogy a palesztinok jobban ismerik: Abu Mázen a többség akaratát fejezte ki. Nem igazán megerőltető korteshadjáratán békevágya kifejezése mellett minden megígérhetőt megígért a palesztin népnek: "kiharcolom az Izraelben fogva tartott palesztin foglyok szabadon bocsátását, az izraeli hadsereg kivonását a palesztin területekről, a külföldre menekült palesztinok hazatérésének a jogát, az izraeli katonai akciók leállítását a palesztin területeken és a palesztin állam megteremtését Jeruzsálem fővárossal". Így aztán hihetetlen többségi szavazatot kapott a januári elnökválasztásokon.

Az elnökválasztások előtt – Abu Mázentől függetlenül – az izraeli kormányfő, Ariel Saron viszont bejelentette, hogy kivezényli az izraeli hadsereg alakulatait a Gázai övezetből, s felszámolja az ott lévő összes, szám szerint huszonegy zsidó települést, és Ciszjordániában is megszüntet négy zsidó települést. Hozzátette, hogy első menetben hajlandó szabadon bocsáttatni 900 palesztin foglyot, s a későbbiekben újabb 400-500-at enged ki az izraeli börtönökből. Ugyanakkor, ha fegyvernyugvást tapasztal a szélsőséges palesztin szervezetek részéről, leállítja a terroristák elleni célzott támadásokat, és hajlandó találkozni és érdemben tárgyalni Mahmud Abbásszal. Elsősorban arról, hogy gázai kivonulási tervét megegyezéssel, kölcsönös felelősségvállalással, egyfajta szerződés keretében valósíthassa meg. Vagyis már Sarm-es-Sejk előtt megkezdődött szóban az enyhülés. 

E jóindulatú megnyilvánulásokat természetesen örömmel fogadták az Egyesült Államokban, az európai országok kormányai körében, az ENSZ-ben és Oroszországban, egyszóval a világot – de különösképpen a Közel-Keletet – irányító vagy irányítani szándékozó körökben. És tolták, nyomták Abbászt az elnöki székbe, abban a reményben, hogy a közeljövőben minden úgy történik majd, ahogy a két közel-keleti politikus mondta. A nagy békeközvetítő, Hoszni Mubarak – mint megannyiszor – most is felajánlotta a tárgyalások színhelyének az egyiptomi
üdülőparadicsomot, Sarm-es-Sejket, és természetesen meghívta a jordániai uralkodót, II. Abdallahot, hogy az apja, Husszein király nyomdokaiba lépve bábáskodjon az izraeli-palesztin békefolyamat újraindulása fölött. Tudni kell, hogy Egyiptom és Jordánia majdnem, ha nem épp ugyanannyira érdekelt az izraeli-palesztin viszály rendezésében, mint maga Izrael, hiszen mindkét ország határos a pillanatnyilag háborús palesztin területekkel, lakosságának pedig nagy hányada palesztin.

Még nem ért véget a keddi csúcstalálkozó, amikor a szélsőséges palesztin szervezet, a Hamasz szóvivője már bejelentette: nem veszik magukra nézve kötelező erejűnek a Saron-Abbász megállapodást, de bizonyos feltételekkel hajlandók ideiglenesen szüneteltetni az izraeliek elleni katonai akciókat. Ezzel együtt ma úgy értékeli a világ, hogy Mahmud Abbász legyőzte a Hamaszt, s vele együtt az Iszlám Dzsihádot, és a többi terrorszervezetet is. Pedig – mondjuk ki időben – nem győzte le őket, csupán egy igen kedvező ajánlatot tett a számukra: felszólította e szervezetek vezetőit arra, hogy működjenek vele együtt, és cserébe a fegyvernyugvásért politikai pozíciót biztosít a számukra az alakulóban lévő palesztin vezetésben.

A Hamasz vezetőiről sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy együgyűek volnának. Többségük diplomás ember: orvosok, mérnökök, jogászok, akik közül nem kevesen tanulmányaikat az egykori kommunista tömb országaiban – Moszkvában, Budapesten, Kelet-Berlinben, Varsóban – folytatták, ahol nem kerülhették el a marxizmus-leninizmus elsajátítását sem. Így megtanulták azt a lenini taktikát is, hogy ha egy párt vagy tömörülés hatalomra akar kerülni, ahhoz először be kell férkőznie a hatalom berkeibe, hogy onnan, belülről építse föl magát, és onnan szorítsa ki azokat az erőket, amelyek nem vallanak hozzá hasonló politikai nézeteket. Vagyis jól jött e szervezeteknek Abbásznak az a javaslata, hogy a Hamasz vegyen részt a palesztin politikai életben, s hogy a Fatah mozgalom fegyveresei – legyenek azok akár az Al-Aksza Mártírjainak Brigádjai elnevezésű terrorkommandók tagjai is – lépjenek be a palesztin rendfenntartó erők kötelékébe, vagyis egyszerűbben fogalmazva, váljanak a hivatalos palesztin hatóság rendőreivé. S miután így hivatalosan maradhat a kezükben a politikai döntésekbe való beleszólás mellett fegyver is – s azt bármikor, bárki és bármi ellen felhasználhatják –, most úgy gondolják, hogy amíg az utóbbi időkben elszenvedett kíméletlen izraeli csapások okozta meggyengülésükből ismét megerősödnek, könnyűszerrel hirdethetnek ideiglenes tűzszünetet.

Mondjuk addig, amíg nem azt látják, hogy Izrael nem egészen úgy táncol, ahogy az ő általuk is irányított Mahmud Abbász fütyül neki. Mert kedden még csak kézfogásokat láttunk, és szándéknyilatkozatot hallottunk. A cselekvés órája azonban csak ezután jön el. S ha Abbász a palesztin népnek tett ígéretéhez híven azt követeli majd Izraeltől – amint már utalt rá –, hogy ne csak a köztörvényes bűnözőket engedje szabadon, hanem azokat a terroristákat is, akiknek zsidók vére tapad a kezükhöz; vagy azt, hogy minden külföldön élő palesztint engedjenek be szülőföldjére, illetve ősei szülőföldjére, a mai Izrael területére; esetleg azt, hogy a zsidó állam adja át a fővárosát vagy annak akár csak egy részét a palesztin állam fővárosának; vagy ne adj\' isten azt, hogy a ciszjordániai zsidó lakosú nagyvárosok lakói hagyják el otthonaikat, földjeiket, üzemeiket és mindazt ajándékozzák a palesztinoknak; s e követeléseknek – mondjuk – ellentmond az izraeli kormány, akkor – élve minden jogukkal, valamint valóságos hatalommal és fegyverrel a kezükben – e terrorszervezetek mint egy állam hivatalos katonasága léphetnek majd fel Izrael állama ellen. 

Mindezt pontosan tudja Izrael, az Egyesült Államok, az Európai Unió, az ENSZ, Oroszország és megannyi híve a közel-keleti békének. Izraelen kívül azonban mindegyik úgy tesz, mintha e veszély nem állna fenn. E szembekötősdit már az oslói szerződés megkötésekor elkezdték játszani. S a kendőt mindig csak akkor vették le – már akik levették –, amikor egy autóbusz vagy kávéház Tel-Avivban vagy Jeruzsálemben felrobbant.

"Ha a szélsőséges szervezetek mégis terrorcselekményeket követnének el, Izraelnek akkor is figyelembe kell vennie a palesztin vezetés jóindulatát, és folytatnia kell a béketárgyalásokat" – hallható már most az újdonsült, bemutatkozó körútját járó amerikai külügyminisztertől, Condoleezza Rice-tól, de ugyanilyen hangok érkeznek Jeruzsálembe Londonból, Párizsból és Moszkvából is. Jeruzsálem – miközben feszülten figyel – egy nagyon kicsit bizakodik. Ilyen a természete. De egyetlen katonáját sem küldi – Sarm-es-Sejk után fellélegezve – szabadságra. "Amíg palesztin részről csönd lesz, addig Izrael oldaláról is hallgatni fognak a fegyverek" – mondják ott, biztosra véve azt, hogy – miután nincsenek izraeli terrorszervezetek – senki nem fog váratlanul felrobbantani Ramallahban vagy Gázában egy autóbuszt vagy egy iskolát.

Hogy Mahmud Abbász valójában mit gondol magában, azt nem tudjuk. Tudjuk viszont, hogy kinyilvánított békeszándéka mellett nemigen mondhat mást – ha azt szelídebben, halkabban, sötét öltönybe burkolva is mondja –, mint amit "nagy elődje", Jasszer Arafat mondott a népének, mert különben nem maradhat meg a posztján. Köztudott, hogy Arafat is állandóan attól rettegett, hogy ha Hamaszék nem látják elég radikálisnak, egyszerűen lesöprik a politika színpadáról. De ne higgyük, hogy Abu Mázennek nehezére esne az irreális palesztin követelményeket hangoztatni, hiszen ő is csak "palesztinból van". Engedtessék meg, hogy emlékeztessünk arra, hogy Mahmud Abbász – Abu Mázen – egy időben filozófiával és történelemmel is foglalkozott, és a doktori disszertációjában, vagyis tudományos értekezésében, melynek témája a cionizmus története volt, a következő palesztin filozófiát fejtette ki 1980-ban: "Elképzelhető, hogy a holokauszt áldozatainak száma nem érte el az egymilliót sem, a gázkamrák pedig a deportáltak egészségének a védelmét szolgálták." E tanulmány – melyet a moszkvai egyetemen elfogadtak – volt az alapja két évvel később megjelenő "A másik oldal: a titkos kapcsolat a nácizmus és a cionizmus között" című "művének", amelynek már a címe önmagáért beszél. 

Az Abbász felé irányuló bizalmat kissé beárnyékolja az is, hogy Abu Daud, a müncheni olimpián az izraeli sportolók ellen elkövetett véres terrortámadás vezetője annak idején úgy nyilatkozott, hogy az akciót Abbász pénzelte. Az sem vall Abu Mázen túlzott állhatatosságára és következetességére, hogy a január eleji választási kampányában az egyik napon hibának nevezte az Izrael elleni fegyveres támadásokat, a rá következő napon azonban cionista ellenségnek nevezte a zsidó államot. Az sem, hogy nem ítélt el egy izraeli halálos áldozatokat követelő merényletet sem, elkövetőit viszont hősöknek, szabadságharcosoknak nevezte, akiknek tiszteletben és biztonságban kell élniük. És az sem, hogy míg Kuvaitban bocsánatot kért azért, hogy szervezete 1990-ben támogatta az ország Irak általi lerohanását, addig Szíriában Basar el-Asszad elnökkel, és a Hamasz ottani vezetőivel, Szaddám Huszein közismert támogatóival találkozott.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek