Az emlékezés napján két percre megáll az élet Izrael minden településén Fotó: Reuters
A zsidó nép legújabb kori történelme 1948. május 14-én kezdődött. Akkor, amikor kétezer évnyi száműzetés és szüntelen üldöztetés után ősei földjén, a legutoljára angol mandátumú Palesztina egy hányadán ismét önálló hazához jutott. Akkor, amikor az Egyesült Nemzetek Közgyűlésének 1947. november 29-ei határozata alapján David Ben Gurion, az első izraeli miniszterelnök bejelentette, hogy a brit mandátum véget ért, felolvasta a megalakuló zsidó állam Függetlenségi Nyilatkozatát és kikiáltotta Izrael államát. Az akkor mindössze nyolcszázezer lakosú országban hatszázezer zsidó élt. Izrael – miután az ünnepeket a zsidó naptár szerint jegyzik – e hét keddjén ünnepelte 56. születésnapját.
A modern Izrael története oly rövid, mint a benne élő emberek saját története. Mégis olyan eseménydús, annyira sokszínű, annyira aktív és kort formáló, amilyenre még nem volt példa a világon. Lakóinak száma mára megnyolcszorozódott, az ötvenhat évvel ezelőtt még többnyire terméketlen sivatag helyén ma világvárosi színvonalú települések vannak, a Közel-Kelet egyetlen demokratikus országává, és vezető gazdasági hatalmává vált. Tudományos eredményeit az egész világ használja, nemzeti kultúrája az egész földkerekségen ismert, katonai ereje félelmet kelt a térségben. Népe hetvenhárom ország népeinek kultúráját ötvözte sajátjává, egységessé és sajátos arculatúvá, izraelivé. A higgadt, szőke, fehérbőrű skandináv típusú emberektől a heves természetű mediterrán alkatú dél-európai, vagy az arabos külsejű észak-afrikai jellemzőket viselőkön át a fekete etiópiaiakig minden náció képviselője megtalálható benne. Egyetlen közös tulajdonságuk, a zsidóságuk azonban mégis egy nemzetté formálta őket.
Mielőtt ötvenhat évvel ezelőtt a világtérképen szinte láthatatlan méretű, egységes reguláris hadsereggel még nem rendelkező közel-keleti ország maréknyi, szinte fegyvertelen lakossága egyáltalán fölfoghatta volna, hogy saját, önálló hazája született, ahol szabadon élhet, és a sorsa fölött végre maga rendelkezhet, még ugyanazon a napon, május 14-én azon vette észre magát, hogy huszonkét arab ország katonái támadtak rá.
Az őslakos palesztinai zsidók, az európai koncentrációs táborokat megjárt, és a gettókban megnyomorított, az ország hivatalos nyelvét – az ivritet – még nem beszélő lakossága, férfiak, nők és fiatalkorúak egységesen ragadtak fegyvert a rájuk támadók ellen, hogy megvédjék újszülött hazájukat. Volt, akinek puska vagy pisztoly – többnyire töltények nélkül – jutott, volt, akinek török kard vagy csak egy kés, mások bottal, de sokan a puszta kezükkel védték az országot a föld színéről születése percében eltörölni szándékozó arab fegyveresekkel szemben. Az addig helytartókként ott lévő angol katonai egységek segítségnyújtás helyett, sietve hagyták el addigi állomáshelyeiket, mondván, Palesztina többet nem tartozik a fennhatóságuk alá, az ott élők pedig vívják meg a maguk háborúját. Vagyis, az angolok ellen vívott függetlenségi háborúban győztes zsidók, lélegzetvételnyi szünet nélkül léptek be az újabb, az arabok elleni első és legvéresebb háborújukba. A nem reguláris, népi hadseregnek sok ezer halálos áldozata lett, míg végül kiverte országából az ellenséget.
A következő négy évtizedben négy egymást követő arab–izraeli háborúban és a palesztinok szüntelen terrortámadásaiban az ország 56. születésnapjáig összesen 21 ezer 782 izraeli halt meg.
A zsidó nép nem tud úgy ünnepelni, hogy ne emlékezzen halottaira. E 21 ezer 782 áldozat emléke előtt hétfőn, az Emlékezés Napján hajtott fejet. A gyászünnep – mint minden zsidó ünnep – annak előestéjén, vasárnap este kezdődött. Az állami szertartás, az ország összes temetőjében huszonnégy órán át tartott. Az ország legészakibb csücskétől a legdélibb településéig egy időben, délelőtt 11 órakor megszólaltak a szirénák. Két percig hallatták a hangjukat. Az utakon és utcákon megálltak a járművek, utasaik kiszálltak belőlük, s a gyalogosokkal együtt némán megmerevedtek.
Az országban talán egyetlen család sincs, amelyiknek egy-egy tagja ne vált volna valamelyik háború vagy merénylet áldozatává. Így az Emlékezés Napja minden egyes izraeli polgár emlékezésének a napja. Emlékezés a végre megszerzett hazát védő katonákra, az ártatlanul életüket vesztett polgárokra, asszonyokra, öregekre, gyerekekre.
A központi ünnepségen Ariel Saron kormányfő ugyanazt a mondatot ismételte, amit eddig minden miniszterelnök, minden Emlékezés Napján: "Az ország kormánya megígéri, hogy mindent elkövet annak érdekében, hogy ne növekedjék tovább a hazáért elesettek száma."
Ám ezt az ígéretét – rajta kívülálló okok miatt – még egyetlen miniszterelnök sem tudta betartani. A 21 ezer 783 halálos áldozatot már az ünnep megkezdése után Hebron városának közelében szedte egy, az országút mellett megbúvó terrorista fegyverének golyója. A jeruzsálemi Siratófal előtt megrendezett központi ünnepség főszónoka, Móse Kacav államelnök beszédében egyebek között azt mondta, hogy: "Azt reméltük, hogy a hősök és áldozatok névsora már nem bővül az idén, ám az elmúlt év a fájdalom és a vér éve volt." Móse Jaalon vezérkari főnök megállapítása szerint a gyilkos terror nemhogy nem ért véget, de fokozódott. "A biztonsági szervek minden áron, és minden eszközzel egészen addig harcolnak ellene, amíg a csend, a nyugalom végleg vissza nem tér Izrael földjére" – mondta.
Hétfőn este napnyugtakor, pontban nyolc órakor az Emlékezés Napjának végeztével, megszólaltak a harsonák, és megkezdődött az 56 éves független Izrael államának örömünnepe. Az ünnep szerényebb volt, mint máskor.
A biztonsági szervek fokozott készültsége, a katasztrofális gazdasági helyzet, a költségvetési hiány miatt a megszokottnál jóval kisebb pompa, kevesebb tűzijáték, kevésbé költséges előadások kíséretében, de őszinte örömmel ünnepelt a nép. A nagy tömegeket befogadó helyeken sok ezer szolgálatos és önkéntes rendőr, katona vigyázott arra, hogy az ország lakossága ellen a palesztin terrorszervezetek által beígért több száz merényletet, ne tudják végrehajtani. Motivációjuk a merényletekre ugyanis minden eddiginél nagyobb azóta, hogy a biztonsági szolgálat likvidálta Izrael két legfőbb ellenségét, a Hamasz két vezérét, Ahmed Jaszin sejket és utódját, Abdelaziz ar-Rantiszit. Ez azonban nem gátolja a biztonsági szerveket abban, hogy folytassák az ellenség szisztematikus pusztítását. Miként a vezérkari főnök nyilatkozta: "Minél több terrorista vezért sikerül likvidálni, annál kisebb a terrorszervezetek esélye arra, hogy tervezett bosszújukat végrehajtsák." Ezért – nem törődve a világ véleményével – változatlanul folytatják a terroristák megsemmisítését.
Mi vár Izraelre az elkövetkező egy évben? – kérdezték az ünnep előtt az újságírók a politikusokat és a biztonsági szakembereket. Ennek rövid összegzését a legnagyobb izraeli napilap, a Mááriv közölte ünnepi számában. A cikk címe a klasszikus optimizmust sugárzó izraeli mondás volt, kis kiegészítéssel. A mondás úgy szól: Jihijé tov. Magyarul azt jelenti, jó lesz. A kiegészítés pedig annyi, hogy: uláj=talán.
A politikusok és a katonai szakértők szerint a biztonsági helyzet az elkövetkező rövid időszakban lényegesen nem fog változni. Ami reményt kelt, az a legutóbbi napokban lezajlott Saron–Bush találkozónak az eredménye, amely ékesen bizonyítja, hogy a terror elleni harcban Amerika Izrael mellett áll. A zsidó állam a jövőben is élvezi Amerika bizalmát, és változatlanul megkapja az Egyesült Államoktól a biztonságához szükséges nem jelentéktelen segítséget. Ám mindaddig, amíg a biztonságra kell fordítani a költségvetés nagyobbik hányadát is, a gazdasági helyzet csak egészen kis mértékben javulhat. Mindaddig, amíg a tömegeket érintő merényletek veszélye szüntelenül fennáll, addig a befektetők ugyancsak elkerülik az országot. Az új munkahelyek létesítésének hiánya miatt a munkanélküliség csak fokozódni fog, ami az életszínvonal romlásával jár együtt. Amíg a palesztin vezetés nem tér jobb belátásra, és intézményesen támogatja a terrort, nem lesz megbékélés az izraeliek és palesztinok között. Amíg milliárdokat kell költeni a palesztin és izraeli területeket elválasztó kerítés építésére, addig nem jut több a szociális kiadásokra. A helyzet akkor fog változni – mondják a biztonságpolitikai szakértők – ha sikerül lefejezni a terrorszervezeteket.
Mi a helyzet a pillanatnyilag izraeli államhatárok között élő arabokkal? Izrael államának függetlenségi napja számukra elvileg ugyanolyan ünnep, mint a zsidóknak. A haifai, a
bersevai, a jeruzsálemi arabok egyenjogú állampolgárai az országnak. A Gázában és Ciszjordániában élő palesztinok azonban nem a zsidó állam polgárai, hanem a 37 évvel ezelőtt elfoglalt palesztin területek lakói. Ma még hazátlan és önálló államra vágyó százezrek. Pedig az 1947-es népszövetségi határozat az önálló Izrael állama mellett meghatározta az önálló Palesztin állam határait is. Jeruzsálemet akkor corpus
separatiumnak: különálló, nemzetközi városnak tették meg. E nemzetközi döntést az akkori kis Izrael elfogadta. Akik nem akartak egy korlátozott területen, de mégis önálló államot maguknak, s Jeruzsálemről sem voltak hajlandók lemondani, azok éppen az addig soha önálló állammal nem rendelkező palesztinok voltak. A mai palesztin reálpolitikusok leghőbb vágya nem más, mint a 47-es tervek szerinti önálló állam megteremtése.
Természetes, hogy a palesztinok az Emlékezés Napján nem siratták az elesett izraeli áldozatokat, mint ahogy az is természetes az, hogy a Függetlenség Napján nem örültek a zsidó állam függetlenségének. Arra várni azonban, hogy a történelem majd magától igazságot szolgáltat nekik is, nem lehet. A történelmet ugyanis az emberek alakítják. Hogy a palesztin nép is, ha később is, mint lehetett volna meglelje hazáját, hogy megtalálja a boldogulását, azt nem-csak maga a palesztin nép szeretné, hanem az egész világ. Ám azért első sorban neki, magának kell tennie.
Több mint tíz évvel ezelőtt a világ vezető politikusai erőteljes lépéseket tettek ennek érdekében. Amikor 1993-ban a washingtoni Fehér Ház zöld gyepén, Bill Clinton az Egyesült Államok akkori elnöke, Hoszni Mubarak egyiptomi elnök és a jordán király, Huszszein jelenlétében a Fehér Ház zöld gyepén, Jichak Rabin volt izraeli miniszterelnök és
Jasszer Arafat palesztin vezető aláírták a megbékélés szerződését, az oslói szerződés néven ismertté vált történelmi jelentőségű okiratot – felcsillant egy reménysugár, az akkor már 45 éve tartó áldatlan izraeli–palesztin helyzet megoldásához.
Ám, míg az egymást váltó izraeli vezetés következetesen ragaszkodott az oslói szerződésben megfogalmazott követelmények betartásához, úgy a maga részéről, mint a palesztinok részéről, addig az azóta is változatlan palesztin vezetés e követelményeket csak az egyik oldalról tekintette megvalósítandónak. A szerződés szerint akkor az izraeli hadsereg kivonult a Gázai övezetből, és a hét ciszjordániai palesztin városból, teljes egészében átadva az önigazgatást a Palesztin Hatóságnak. Ez utóbbi azonban azt a fegyvert, amit azért kapott, hogy rendőrsége saját területén belül kordában tartsa a szerződést nem elfogadó radikális palesztin szervezeteket, Izrael ellen fordította, és szinte szünet nélkül, saját területén kívül, Izrael lakosságát támadja vele. Újra el kell mondani, hogy annak a közel huszonkétezer izraeli áldozatnak, akikért az Emlékezés Napját tartják, csak egy hányada pusztult el a külföldiekkel vívott háborúkban. A többiek a palesztin merényletek áldozatai, saját szülőföldjükön, saját otthonaikban palesztin fegyverek által veszítették életüket.
A Függetlenség Napját Izrael népe igazából akkor fogja ünnepelni, ha nemcsak az egykori gyarmattartó Angliától vagy más országok kormányainak elnyomó politikájától való függetlenségét ünnepelheti, hanem ha függetlenné válik a palesztin terrortól és annak veszélyétől. Ha a saját hazájában senki nem fog majd fegyvert ellene, ha nem a félelem árnyékolja be napjait és éjszakáit, magyarul, ha úgy él, mint minden normális állam népe.
Hogy mikor lesz ez? Ember erre ma még nem tudja a választ.
2004. 04. 29. (VIII/18)
