Szóróaknák a mecsetben

Egy 16 éves csecsen menekültlány esküvője Ingusföldön. Háború és béke
Fotó: Reuters

Másnap, amikor egy fehér autó megállás nélkül hajtott át a falu ellenőrző
őrse mellett, tüzet nyitottak rá. A kocsiból maga Mohamed Hambijev, a csecsen védelmi
miniszter ugrott ki, kétségbeesetten hadonászva. Este aztán megkérdezte a véneket:
"Hát a mieink ellen harcoltok?" Mire azok: "Mohamed, mi békét akarunk. Itt az
ősz a nyakunkon. Ha megint elkezdik bombázni a falut, éhen halunk." Nekik még van
mit védeni, és ez nem kis dolog.

Komszomolszkoje faluban 5 ezer ember élt – ma tíz házból áll, a többi romtenger. A
település körülbelül két hónappal ezelőtt vált csatatérré, amikor egy
gerillacsapat éppen itt akart áttörni a hegyek felé. Három hét elkeseredett
küzdelem után hetekig csak a halottakat ásták a törmelékek alól. Lakói – már
akik életben maradtak – elmenekültek rokonokhoz, ismerősökhöz, ki hova. Egy-két
ember vette csak a bátorságot az ittmaradáshoz. "Nem hagyhatom itt a házamat, nincs
semmim ezen kívül. A feleségem nem mert itt maradni velem" – beszél magáról az
egyik orosz lap riporterének Ibrahim. "Azt hittem, az a hullaszag örökre itt marad
már" – meséli.

Nem könny? a szövetségeseknek sem. Bár az elején lépten-nyomon hangsúlyozták,
hogy csakis a terroristák, nem pedig a csecsen nép ellen harcolnak, ezt egyre nehezebb
betartaniuk. Részint azért, mert a gerillák sem voltak restek kihasználni némely
esetben a "békés lakosok" nevezet? élőpajzsot, és nyilván a lakosok közül sem
volt mindenki "békés". Az átlagembert a gerilláktól pedig nem egyszer? feladat
megkülönböztetni, bár ennek megállapítása az utóbbi időben leegyszerűsödött:
gerilla az, akinek fegyvere van. Mielőtt azt gondolnánk, na és mi van, ha épp
"otthon hagyta" a puskát – már erre is van megoldás. A szövetséges katonák a
feltartóztatott csecsen férfiakat a következő ismérvek alapján ítélik "békés
lakosnak" vagy gerillának: ha kék folt van a vállán vagy jellegzetes
bőrkeményedés a mutatóujján, akkor fegyverhasználó az illető

Azokat a férfiakat, akiknek nincsenek rendben a papírjaik, vagy egyszerűen csak
"gyanúsak", megfigyelőtáborokba gyűjtik – a hozzátartozók élénk
tiltakozásától kísérve (ez az úgynevezett "tisztogatás"). Azokon a helyeken,
például Argunban és Gedalgenben, ahol nem "tisztogattak", a helyiek jól kijöttek
a katonákkal.

A különböző hadtestek azonban különbözőképpen viselkedtek, akár egy városon
belül is. Groznij néhány kerületében különösen elkeseredett harcok folytak, az
itteni külvárosi negyedekben történtek olyan dolgok is, melyeknek túlélői közül
néhányan úgy döntöttek, panaszt tesznek Strasbourgban, az Emberi Jogi Bíróságon. A
velük készített interjút az Itogi cím? orosz lap közölte. Egyikük (nevezzük
Verának, mivel az igazi nevét nem meri vállalni) a következőt meséli: "Aki tudott,
elment a városból, de így is maradtunk azért – öregek, fiatalok. A legtöbben a
lakásukat, vagyonukat féltették, én is. Ezenkívül én orosz is vagyok, úgy
gondoltam, nincs félnivalóm a »mieinktől«. Egy idő után azonban már nem a lakáson
kellett aggódnunk, hanem hogy túléljük a bombázást, és közben ne haljunk éhen
sem. Befőtteken tengődtünk, és összefogdostuk a városi galambokat. A vízzel még
nehezebb volt a helyzet: vízért járni olyan kockázatos vállalkozás lett, hogy a
férfiak vették át – noha békeidőben egy magára valamit is adó csecsen férfi a
világért sem mutatkozna vödörrel a kezében Gyakran így is csak hólevet ittunk.
Ekkor már a bombázás miatt a pincében voltunk kénytelenek lakni – oroszok,
csecsenek vegyesen."

Aztán jöttek a szövetségiek, és eljött az a nap, amelyre akárhányszor visszagondol
Vera, remegés fogja el. "Ott ültünk lent, egyszer csak kiabálnak: »Kijönni!«
Elindultunk – közben Kosztya, a barátom csak annyit tudott odasúgni nekem: maradj a
hátam mögött – de már abban a pillanatban el is kezdtek dörögni a géppisztolyok;
akik elöl mentek, már csuklottak is össze, Kosztyából is sugárban ömlött a vér,
és hátrazuhant, egyenesen rám. Ők meghaltak, nekem pedig hatalmas szerencsémre csak a
lábamat találták el."

A környékbeliek több ilyen esetről is beszámoltak. A katonák válogatás nélkül
lőttek, legyen az orosz, csecsen, öreg vagy fiatal. Több más településen is
történtek fosztogatások, erőszakoskodások és valóban békés lakosok
lemészárlása. "Csecsenföldre nem katonák jöttek, hanem banditák" – mondják
egyre többen, még az elkötelezetten oroszbarát csecsenek közül is

Még a bizonyított bűntényeket sem vizsgálták ki és torolták meg "fentről": a
mundér becsülete, ugye Csakhogy ez nagyon kevés jóval kecsegtet: már most egyre
szaporodik azok száma, akik még az addig ellenségnek számító iszlám szélsőséges
vahabitákat is hajlandók "rehabilitálni" – a szövetségiek rovására.

Az ember pedig élni akar – mindezek ellenére ki így, ki úgy próbálkozik. A
piacokon újra megjelentek az árusok, a romos házak között pedig néha lagzit is
ülnek a sok-sok temetés után.

Vannak elég sajátos alternatívák is – a csecsen férfiak körében például egyre
népszerűbb a többnejűség. A születési arány már túl is lépte a háború
előttit. "A népnek fenn kell maradnia" – szeretik mondogatni a csecsen férfiak,
és van, aki még a Mohamed által megszabott feleség-keretet (négy hölgy) is
túllépi. A feleségek pedig úgy vannak a dologgal, hogy szívesebben felnevelnek akár
10-15 gyereket is, csak ne jöjjenek más nők a házba