Nigériai katona Sierra Leone fővárosában. Szabadon gyilkolhattak Fotó:
MTI
A világ legszegényebb országának tartott Sierra Leonéban mintegy nyolc évvel ezelőtt
tört ki a polgárháború. A "lázadók" ötszáz fős felfegyverzett csapata
megkaparintotta az ország gyémántbányáit és gyémántkereskedelemből szerzett
vagyonnal rövidesen már tízezer főre duzzadt
A koszovói háborút a világ nem tudta tétlenül végignézni. Naponta láthattuk a CNN
jóvoltából a szerencsétlenül járt menekülteket, és a holocaustot megélt Európa
szívében nem akart senki egy újabb népirtást. Cselekedni kellett. A nyugati hatalmak
közbeléptek, és a NATO békét kényszerített Milosevicsre. Ugyanebben az időben,
szintén civilekkel szemben brutális mészárlások sora zajlott a négymilliós kis
afrikai országban, Sierra Leonéban. Több mint tízezer embert elraboltak, megerőszakoltak,
megcsonkítottak vagy megöltek a dzsungelben rejtőzködő gerillák, az Egységes Lázadó
Frontnak elnevezett kormányellenes, illegális hadsereg jobbára tinédzser aktivistái.
A Nyugat nem avatkozott közbe. Sőt. Olyan békeszerződést ajánlott a lázadóknak,
amely az amnesztia mellett kormánypozíciókat ígért nekik. Lapunk interjút készített
Steve Coll-lal, a Washington Post főszerkesztőjével, akinek helyszíni riportja az
amerikai napilap hétvégi számában jelent meg.
Amikor hat évvel ezelőtt az amerikai békefenntartó csapatok Szomáliában veszteségeket
szenvedtek, azonnal elrendelték a visszavonulást. Ruandában 1994-ben több százezer
afrikai civil vesztette életét egy népirtás során. Kilenc hónappal a freetowni mészárlások
előtt Bill Clinton amerikai elnök afrikai körútja során bocsánatot kért azért,
hogy a nemzetközi közösség nem lépett közbe a ruandai mészárlás megakadályozásáért.
De amikor Freetownban kirobbant a válság, az amerikai nagykövetség mégis bezárta
kapuit. A szudáni polgárháborúban mintegy kétmillió ember vesztette életét – ez
annyi, mint Koszovó összlakossága. A NATO vagy az ENSZ mégsem avatkozott közbe úgy,
ahogy azt Koszovóban tette, "humanitárius okokból". Sokak szerint ez a közöny az
ott élő emberek lenézése a nemzetközi közösség részéről, a koszovói akció során
gyakran használt, "nemzetközi felelősségről" szóló szlogen pedig nem egyéb,
mint érdekháborút palástoló képmutatás.
Sierra Leonét felszabadított fekete rabszolgák és a rabszolgaság ellen küzdő fehér
emberek alapították 1792-ben. A 19. század első évtizedeiben az angol és amerikai
reformerek egyöntetűen felhördültek az Atlanti-óceánon zajló
rabszolga-kereskedelemmel szemben. Azt azonban nem tudták volna elképzelni, hogy odahaza
létrehozzanak egy multikulturális társadalmat, ezért azt szerették volna, hogy
Freetown adjon otthont a Kanadában és Londonban felszabadított értelmiségi rabszolgáknak.
Az angolok rengeteg rabszolgaszállító hajót foglaltak el, és emberi rakományukat
Freetownba vitték. Így lett Sierra Leone az afrikai kultúrák olvasztótégelye.
Az ENSZ által 1996-ban sebtiben megrendezett szabad választások győztese Ahmad Tejan
Kabbah egykori ENSZ-tisztviselő lett, akinek választási szlogenje az volt, hogy "a jövő
a te kezedben van!" Az emberjogi megfigyelők szerint ezért történt az, hogy a kampány
során a lázadók – ördögi cinizmussal – rengeteg ártatlan civil kezeit vágták
le és küldték el az új kormánynak. A korábban négy évig hatalmon lévő, a lázadók
közül kiemelkedő és velük rokonszenvező Valentine Strasser röviddel a kormányalakítás
után átvette embereivel a hatalmat, és meghívta kormányába az Egységes Lázadó
Frontot. A lázadók ekkor vonultak be először nyíltan Freetownba. Rövidesen azonban
nigériai csapatok zavarták ki őket a fővárosból, és vezetőjüket, Fodaj Sanokot
halálra ítélték, ám a lázadók visszatértek. Megcsonkított emberek tömegeivel
fedezték magukat. Mire a nigériaiak újra visszaverték őket, már több mint hétezer
civil esett áldozatul.
Nyolc éve tart a polgárháború az országban. A környező országok vagy tétlenül nézik
a Sierra Leonéban zajló borzalmakat, vagy a saját érdekeik érvényesítéséért korlátozott
módon avatkoznak be – de soha sem a tartós béketeremtés, a demokratizálás céljából.
A távolabbi nemzetek pedig az ország rendkívül értékes, de kimerülőben lévő gyémántkészletéből
húznak hasznot. A posztkolonialista belpolitika mindeközben romokban hever, korrupció
és káosz jellemzi. A nemzetközi sajtóban kevés szó esik a távoli Afrikában zajló
újabb háborúról. A nagyhatalmak szintén bénultan merednek az újabb afrikai drámára.
Steve Coll, a Washington Post vezető szerkesztője és Michel duCille fényképész
tavaly decemberben ellátogatott Sierra Leonéba, és kimerítő riportot készített a lázadók
parancsnokával és sok szerencsétlenül járt civil áldozattal. Coll a Hetek kérdésére
elmondta, hogy a Sierra Leone-i konfliktus egyik fő karakterisztikus vonása, hogy nem
faji alapon zajlik. "Ugyanakkor – tette hozzá Coll az interneten zajló beszélgetés
során – a civil társadalom megteremtéséért és a gazdasági felemelkedésért vívott
küzdelemben ez a dráma hasonlít az Afrika más térségeiben dúló háborúkhoz."
Éjszakai bártáncosból és női fodrászból lett lázadó parancsnok Sam Bockarie,
becenevén "Szúnyog". Az "ezredes" saját bevallása szerint ingyenes oktatást
és orvosi ellátást szeretne mindenki számára Sierra Leonéban. A korrupció végét
és a nemzeti hagyományok felelevenítését ígéri. Eszközei azonban igencsak megkérdőjelezhetőek.
"Amikor kifogytak a lehetőségeim, akkor az erőszakhoz folyamodtam, ezt megértik"
– mondja Szúnyog, akivel decemberben készített interjút a Washington Post.
Egy tízezer főből álló felfegyverzett sereget állított fel, igaz, nemcsak önkéntesekből.
Sok foglyul ejtett falusi inkább a lázadókat választotta, mintsem a kivégzést. A
Kisfiú Brigád tizennégy év alatti gyerekekből áll, akik Freetownban hírhedtek brutális
és groteszk akcióikról. Boede-ben, a lázadók főhadiszállásán elsősorban az idősebb
katonák szolgáiként dolgoznak. A lázadók propagandája szerint a polgárháborúban a
családoknak együtt kell a frontvonalra vonulniuk – férj, feleség, gyerekek egymás
mellett harcoljanak.
Dalibe Jalónak két feleségétől kilenc gyermeke született, köztük legidősebb a
huszonkét
éves Alfa. 1999. január 18-án a terepszín? katonai ruhába öltözött, piros fejkendőt
viselő lázadók megrohanták házukat.
Alfát Amadu és Davda nev? testvérével együtt egy iskola kapujához vitték. Hiába könyörögtek,
hogy a lázadók vegyék be őket is maguk közé. Az iskolához érve megpillantották a
baltával várakozó vékony lázadót, aki mindegyiküknek levágta egyik kezét. Az
egyikük, Davda nem tudta magát meszszire vonszolni, a közelben elvérzett. Alfa és
Amadu bekopogtak egy idegen házba, és azt kérték a házigazdától, hogy tegyenek mérget
a sebre – nem akartak csonkán tovább élni. A házigazda nem engedett nekik, így
maradtak életben. Később tudták meg, hogy szüleikre és kishúgukra a lázadók rágyújtották
házukat.
A húszéves Helent szülei szeme láttára, otthonról rabolták el a lázadók. A táborban
"Vérontó" tábornok vezetésével hónapokon keresztül fogva tartották, számtalanszor
megerőszakolták. Végül, amikor egy este a lázadók leitták magukat, barátnőjével
együtt megszökött, és sikeresen hazajutott. Egy kórházban talált rá édesapjára
és édesanyjára. Szülei nem tudták, hogy lányuk még életben van. Amikor Helen kiáltását
– "Papa! Papa! Megjöttem! Megjöttem!" – meghallották a kórház folyosóján,
nem akartak hinni a fülüknek. Amikor apja átölelte, Helen észrevette, hogy mindkét
kezét könyöktől lefelé levágták.
Egy éve tart a látszatbéke Sierra Leonéban. Ez az idő éppen elég volt ahhoz, hogy a
lázadók elkezdtek visszaszivárogni a fővárosba, otthonaikba. A civilek igazságszolgáltatása
néha nagyon gyors és drámai: egyes lázadókat meglincselnek, másokat élve elégetnek,
de leggyakrab-ban csak fenyegető kiáltásokra, keser? fogadkozásokra kerül sor. A béke
iránti vágy olyan erős, hogy minden bosszúszomjat képes kioltani. Sokan azok közül
is, akiket súlyosan bántalmaztak a lázadók, készek őket politikai szinten is tolerálni,
ha valóban ez a békéhez vezető út. Az igazságszolgáltatást a legtöbben
lehetetlennek tartják, túl nehéz a felelősök ellen bizonyítékot találni. A lázadók
közül ma sokan a kormányban foglalnak helyet, drága autókkal, szirénázva hajtanak végig
a városközponton. Hatalmuk van. Ki merne ellenük tanúskodni?
2000. 01. 15. (IV/3)
