Az, ami akkor összekötött bennünket, remélem ma is összeköt.
Most, hogy ezt a nyílt levelet írom Önnek, nincs szándékomban sem Önt kioktatni, sem
magyar belügyekbe beavatkozni. Úgy vélem azonban, hogy olyan nyugati újságíróként,
akit a Kádár korszakban négyszer utasítottak ki Magyarországról, jogom és kötelességem
a Miniszterelnök Úr szíves figyelmét fölhívni arra a reakcióra, amelyet az vált
ki, hogy Budapesten – rendőri engedéllyel – évről évre egyre több neonáci
vonulhat fel.
Tudom, hogy ez a múltban is megtörtént, amikor Ön még ellenzékben volt. Akkor írtam
erről bíráló cikkeket. De az arra való hivatkozás, hogy mi volt a múltban, nem
lehet mérvadó. Hiszen Miniszterelnök Úr is valójában azzal kezdte politikai pályafutását,
hogy merte a Hősök terén a szovjet csapatok kivonulását követelni. Emlékszem még,
hogy a konzervatív oldalon ez akkor nem váltott ki lelkesedést. Ezért bízom abban,
hogy Ön képes új útra lépni, amennyiben jónak látja azt.
Meggyőződésem, hogy nem elfogadható az a nézet, miszerint ezek a tüntetők, akiknek
egy része később erőszakot is alkalmazott a rendőrökkel szemben, csak véleményt kívánnak
nyilvánítani, és ezért a demokratikus játékszabályok alapján számukra a felvonulást
mindenképpen engedélyezni kell.
Miért kell olyan embereknek, akiknek nézetei sok millió ember halálát okozták,
megadni a jogot ahhoz, hogy tüntessenek, és új híveket verbuváljanak? Hiszen ez a mi
Közép-Európánk nem olyan vitaklub, ahol egy disputa végén a vitázók békésen
kezet ráznak és hazamennek. Ezeknek a tüntetőknek nyilas és náci példaképei
halomra gyilkolták az embereket, éppen Magyarországon is. És – tartok tőle – ők
is megtennék, ha hatalmukban állna.
Vajon hirdethetné-e bárki nyilvánosan azt, hogy helyesli gyermekek megkínzását és
megölését? Természetesen nem. Tehát miért kellene azok híveinek, akik ezt elkövették,
megadni a szólás jogát?
Auschwitz, Treblinka, Majdanek, Sobibor, Jasenovac nem a derült égből hullottak alá.
Szisztematikus antiszemita uszítás nélkül nem lehetett volna emberek millióit a
megsemmisítésbe küldeni. Korunkban pedig Ruanda, Bosznia és Koszovo példái intenek
ugyanerre.
A weimari köztársaság sok alkalommal megvédte Hitler demokratikus jogait. Az eredmény:
amikor Hitler hatalomra jutott, véget vetett a német demokráciának, megtagadta
ellenfeleitől a jogot, hogy hangot adjanak véleményüknek, és olyan háborúba
kezdett, amely 50 millió ember halálát okozta.
Van olyan ember is, aki azt mondja, hogy nem kell félni: ha beszélni hagyjuk a nácikat,
könny? lesz vitában legyőzni őket. Nem erről van szó. Semmilyen érv nem fogja
ezeket a nácikat gyűlöletkeltésükben megingatni. Tudom, hogy a magyarok döntő többsége
nem kíván velük közösködni. De ha respektábilis platformot nyújtanak náciknak,
akkor a közvéleménynek nem fog annyira feltűnni a veszélyességük, és így egyre több
fiatalt tudnak megszédíteni.
Voltak olyan – a realitástól elszakadt – magyar politikusok, akik ezt nem vették
figyelembe. Ők annyira modernnek és liberálisnak akartak tűnni, hogy újra és újra
Voltaire mondását idézték, aki azt állította: életét adná azért, hogy azok a vélemények
is elhangozhassanak, amelyeket gyűlöl. De én azt hiszem, hogy sokba kerülhet a
nyilasoknak megadni a szólásszabadságot. Talán azoknak, akik Voltaire-t idézik, érdemes
lenne egy percre elgondolkozni azon, hogy mit gondolt volna Voltaire, ha tudta volna: hányan
lesznek majd a nácik áldozatai?
Nemrég az Országos Rendőr-főkapitányság hetilapjában olvastam egy cikkben a "Hétköznapi
fasizmusról". Ebben az állt, hogy "az angol szónok örömét fejezte ki, hogy
Magyarországon részt vehet a megmozduláson, hazájában ugyanis az ilyen típusú
rendezvény tiltott". Ha Angliában, amely 1940-ben egyedül harcolt a nácik ellen,
tiltottak az ilyen tüntetések, akkor ez megengedhető-e egy olyan országban, ahonnét
hat hét alatt több százezer embert deportáltak Auschwitzba?
Tisztelettel:
Karl Pfeifer
Bécs, 1999. március
1999. 03. 13. (III/10)
