hetilap

Hogyan lett Carl Lutzból diplomata?
– Tizennyolc éves korában kivándorolt Amerikába, pénz és angoltudás nélkül. Nagycsaládból származott, tíz testvére volt és szegények voltak. De ő mindenképpen ki akart vándorolni, mert hitte, hogy Isten valami különös feladatot szánt neki. Öt évig dolgozott egy gyárban, majd beiratkozott egy metodista főiskolára, mert pap szeretett volna lenni. Mivel azonban nagyon félénk volt, emberek előtt nem tudott jól beszélni, belátta, hogy nem neki való ez a hivatás. Ezért inkább beiratkozott a George Washington Egyetemre, és közben a svájci konzulátuson dolgozott kisegítőként. Mivel nagyon jó munkát végzett, felvették, – így „csúszott bele” a diplomáciai karrierbe. Akkoriban ismerte meg első feleségét, Gertrúdot, aki szintén svájci származású volt, és ő is a svájci konzulátuson dolgozott. Lutz több mint húsz évet töltött a tengerentúlon.
Azután Palesztinába került…
– 1935-ben szeretett volna visszajönni Európába, de akkor azt mondták, hogy Palesztinában van szükségük rá, konzulként. Ezek nagyon fontos évek voltak, mert megismerte az ottani mentalitást, a zsidókét és az arabokét is.
Hogyan került Magyarországra?
– A következő munkája Pesten volt, ahova 1942. január 1-jén érkeztek Gertrúddal. Svájci alkonzulként átvette az Idegen Érdekek Képviseletét, így tizenkét államot képviselt, akik a háborúban részt vettek Németországgal szemben. Köztük a legfontosabb Nagy-Britannia és az USA volt.
Eleinte nagyon élvezte az itteni életet. Szép fényképeket készített a korzóról meg a fürdőkről. A Gellért nagyon tetszett neki. Magyarokkal azonban nem sok dolga akadt, nem is tanult meg, csak egyetlen mondatot: „Minden hétfőn zárva”; illetve azt a szót, hogy „krumpli”.    
1944-ben a náci megszállás után megváltozott a helyzet, és talán valami megváltozott Carl Lutzban is. Hogyan lesz egy korábban félszeg emberből egy bátor hős, aki embereket ment?
– Március 19.-e rendkívül fontos dátum volt 1944-ben. Én is emlékszem rá, hatéves kislány voltam akkor. Már másnap rengeteg ember állt Lutz irodája előtt. Először nem tudta, hogy mit csináljon, hogyan tud nekik segíteni. Egyértelmű volt számára, hogy ezek az emberek veszélyben vannak, és okvetlenül segíteni akart rajtuk. Tudta, hogy mi fog történni a zsidókkal, ha a nácik bejönnek. Mivel a brit képviseletet is ő látta el, Lutz úgy gondolta, hogy a Palesztinába történő kivándorlással összefüggésben kellene kitalálnia valamit. 1942 és 1944 között már csaknem 10 ezer gyereknek segített kitelepülni Palesztinába. Ezek olyan gyerekek voltak, akiknek a szüleit deportálták Kelet-Európából. Végül úgy döntött, hogy svájci védleveleket fog kiadni. Elment Eichmannhoz, aki hajlandó volt szóba állni vele, mert tudta, hogy Palesztinában a németek érdekeit is hatékonyan képviselte. Engedélyt adtak neki arra, hogy egy kontingenst (8 ezer főt) a svájciak védelmük alá vehessenek – ekkora volt a kivándorlási kvóta Palesztinába. Kivándorolni persze már nem lehetett, ez csak egy fikció volt. Mindenesetre 8 ezer zsidó kvázi legálisan kaphatott svájci védlevelet, ami azt jelentette, hogy az illető a svájci követség védelme alatt áll. Tehát Lutz találta ki a védlevél-rendszert. Amikor 1944 nyarán Raoul Wallenberg Pestre érkezett, tőle vette át ezt a „know-how”-t.
Tehát ezek a védlevelek valójában nem jogosítottak fel kivándorlásra, csupán Magyarországon biztosítottak valamiféle biztonságot?
– Igen. Ha valaki a razziák során felmutatta ezt a dokumentumot, akkor békén hagyták – ez a módszer eleinte kiválóan működött. Minden reggel sok száz ember állt a Szabadság téren, Lutz irodája előtt, ami korábban az amerikai nagykövetség épülete volt. Később egy külön irodát nyitottak az Üvegházban,
a Vadász utcában. Ott aztán csakis a kivándorlással, pontosabban a védlevelek kiadásával foglalkoztak. Százötven ember volt ott, aki segített ebben. Amikor Lutz látta, hogy a 8 ezer védlevél nem elég, eldöntötte, hogy túllépi a keretet, még akkor is, ha ezzel megszegi a szabályokat. Mivel Eichmann 8 ezer „egységről” beszélt, Lutz kitalálta, hogy egy „egység” alatt nem egy személyt, hanem egy családot fog érteni – megsokszorozva ezzel a kvótát.
Ki kaphatott ilyen védlevelet? Mennyi ember köszönheti az életét Carl Lutznak?
– Mindenkinek adott védlevelet, aki hozzá fordult – soha nem kért ezért egy fillért sem. Pontosan nem lehet megmondani, hogy hány ember menekülhetett meg így, hiszen később voltak hamis svájci védlevelek is. Az biztos, hogy jó pár tízezer embert mentett meg ezzel a trükkel.
Egy idő után Eichmannék gyanakodni kezdtek és rossz szemmel néztek Carl Lutz tevékenységére.
– Kiderült, hogy zsidó szervezetek elkezdtek hamis útleveleket gyártani. Ez persze az eredeti védlevéllel rendelkezőket is rossz hírbe hozta. A téglagyári jelenet – ami a filmben is látható (Carl Lutz – Az elfeledett hős című dokumentumfilmben – a szerk.) – volt a legszörnyűbb emléke Lutznak, erről mindig mesélt ő is és Gertrúd is. November volt, hideg, és kétezer ember volt abban a téglagyárban, akik nem voltak rendesen felöltözve, a földön ültek, nem volt ennivalójuk se. Ott kellett Lutznak a valódi védleveleket különválasztania a hamisaktól. Ez szörnyű élmény volt számára: úgy érezte mintha Isten szerepét játszaná, és tudta, hogy ha azt mondja egy védlevelére, hogy hamis, az felér egy halálos ítélettel. Ez később nagyon bántotta, nem tudta feldolgozni.
Carl Lutz személyes közbeavatkozásával is mentett embereket. Tud ilyen történetet mondani?
– Van egy sztori, amit Lutz mindig elmesélt. Egyszer, amikor lőtték az embereket a Dunába, kicsit késve érkezett oda, már majdnem befejezték a kivégzéseket. Két ember össze volt kötözve a lábánál fogva, és amikor lelőtték őket, beleestek a Dunába. Lutz látta, hogy egyikük, egy fiatalasszony még él, a feje időnként felbukkan a vízből. Sofőrjével haladtak mellettük a parton, és amikor kikerültek a németek látóköréből, kihúzták a nőt vízből, és elvitték a svájci követségre, ahol egy magyar orvos gondozásba vette. Túlélte a háborút.
Amikor novemberben a halálmenetek elkezdődtek, Lutz kétszer-háromszor is odament és vitt védleveleket. Egyik alkalommal több száz embert tudott teherautóval visszahozni Pestre. Wallenberggel együtt is volt ilyen akciójuk.
Mi az Ön személyes története? Ha jól tudom, hatéves kislányként találkozott Carl Lutz-cal.
– Angol állampolgár voltam, Londonban születtem, de magyar szüleim voltak. A háború előtt azonban visszatértünk ide, mert a szüleim optimisták voltak. Ekkor egyhónapos voltam.
A háború idején fennállt a veszélye, hogy deportálnak mint angol állampolgárt.
A Báthory utcában laktunk, a Szabadság tér mellett, és egyik reggel anyuval sikerült bejutnunk Lutzhoz, aki rögtön mondta, hogy mint angol állampolgárt, engem védeni fog. Pár nap múlva magukhoz vette anyut házvezetőnőnek. Úgyhogy 1944 nyarától a háború végéig velük voltunk a Werbőczy utcában, a várban, ahol a rezidenciájuk volt.
A háború után elváltak útjaik, jött a szovjet megszállás, Lutznak el kellett hagynia Magyarországot. Hogyan találkoztak újra?
– Időközben anyám és Lutz között szerelem szövődött. Gertrúd egy remek, nagyon erős asszony volt, aki nyilvánvalóan észrevette ezt, de végül beleegyezett, hogy elváljanak. Ennek ellenére barátok maradtak, később ő is Svájcban élt, nagy karriert csinált az UNICEF-nél. Lutz megígérte anyámnak, hogy a háború után visszajön értünk. Édesapám azt mondta, hogy nekem ez egy főnyeremény, Svájcban remek nevelést fogok kapni – mégsem mentem szívesen. Aztán miután 1949 szeptemberében Magyarországon megtartották az esküvőt, majd Svájcba költöztünk.
Ön és sok sorstársa is más országokba kényszerült a világháború után. Mit gondol a mostani menekülthelyzetről ennek fényében?
– Vannak ugyan párhuzamok a két jelenség között, de most mégsem ugyanarról van szó, mint akkor. A zsidók annak idején örültek, ha befogadták őket, nem voltak igényeik, de a mostani menekülteknek már komoly elvárásaik vannak. Azok a zsidók, akik Svájcba jöttek, hálásak voltak, és nagyon jól asszimilálódtak. Ők európaiak voltak, most pedig Isten tudja, hogy honnan jönnek. A mai menekülteknek más mentalitásuk van, nem akarnak alkalmazkodni, azt akarják, hogy építsünk nekik mecseteket és minareteket. Márpedig, ha nem alkalmazkodnak, akkor nem fog működni a befogadás, helyette csak a problémák száma nő.
A háború után hogyan alakult Lutz sorsa? A svájciak akkoriban nemhogy elismerték volna, hanem megrótták…
– Hát igen, ezt nagyon nehéz volt neki feldolgozni. Főleg azt a vádat, hogy túllépte a hatáskörét. Az volt az érzése, hogy nem akarják megérteni, hogy mi történt Pesten és Magyarországon a háború alatt. Ez épp a hidegháború időszakába esett, amikor Svájc nem akart erről a témáról sokat hallani. Úgyhogy kvázi elfelejtették őt, bár diplomata maradhatott. Nem csak lelkileg viselték meg a történtek: a háború után majdnem egy évig szanatóriumban volt, mert tönkrement az egészsége Pesten, mivel éjjel-nappal izgult és rohangált.
Nekem biztos, hogy egy főnyeremény volt Svájc, de édesanyámnak nem biztos. Akkor még nem volt ott sok külföldi, nem is szerették őket, ezért nagyon nehéz volt neki beilleszkedni, barátokat szerezni. Bernben laktunk, de Lutz a munkája miatt sokat utazott Zürichbe, és anyu nagyon egyedül volt. Szóval nem volt könnyű neki. (Lutz második felesége depressziós lett, és a hatvanas években öngyilkosságot követett el – a szerk.)
Lutz nyolcvanéves korában meghalt, de 1995-ben, amikor százéves lett volna, rehabilitálták Svájcban, a Bundesratban – éppen akkoriban, amikor kiderült, hogy a svájci bankokban még mindig vannak zsidó vagyonok. Egész nagy ünnepség volt, Gertrúd is ott volt meg én is. Ha szükségem van, azóta is kapok morális és pénzügyi támogatást ahhoz, hogy munkásságát megismertessem másokkal. Lutz a halálos ágyán azt kérte tőlem, hogy próbáljam – főleg a fiatalok miatt – bemutatni, hogy mi történt ’44-ben, és hogy voltak olyanok, akik humánus módon cselekedtek. Ennek az ügynek élek, rengeteg feladatom van. Izraelben például most épül egy Carl Lutz kilátópont, őszre kijön egy új Lutz életrajz, amit a frankfurti könyvkiállításon mutatnak majd be.
Az élete során voltak, akik kifejezték hálájukat Lutznak, amiért megmentette őket?
– Sajnos nagyon kevés ilyen volt, mert az irodájában végezte ezt az akciót. Sokan csak azt tudták, hogy a svájciak mentették meg, de Carl Lutz nevét nem ismerték. Amikor azonban előadást tartok róla, sokan rájönnek, hogy ő volt a megmentőjük, és nagyon hálásak, sírnak. Főleg Amerikában nagy az érdeklődés. Kár hogy ő ezt már nem érte meg.
Ön szerint mi hajtotta Lutzt ebben a sötét korszakban?
– Az volt a motivációja, hogy segítsen. Metodista volt és nagyon magas etikai ideái voltak. Innen kapta az erejét, hogy végrehajtsa ezt az akciót, ami egyébként túlnőtt rajta. Nagy konfliktus volt számára, hogy többet csináljon-e annál, amit szabad. De van egy mondás, hogy az élet törvényei erősebbek az emberi törvényeknél. Ez volt Carl Lutz motivációja és mottója.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek