– Sok író nem szereti, ha fényképezik, a kiadók viszont ragaszkodnak hozzá, hiszen az emberek kíváncsiak. Pedig a külső megjelenés által kiváltott érzések olyan esetlegesek! Az író abban tükröződik leginkább, amit ír. A valóban hiteles emberek többnyire belesimulnak a környezetükbe, nem a külsőségekkel vonják magukra a figyelmet, nem ordít róluk, hogy kicsodák. Mindeközben nyilván mindnyájunknak számítanak a különböző társadalmi kódok, megnézzük, hogy ki milyen autóból száll ki, mit közvetít a másik felé az öltözékével, azzal, hogy hol és milyen körülmények között lakik. Ezeknek a külső jelzéseknek az alapján próbálják az embert letapogatni, bemérni, ki a másik ember. Pedig ezek nem olyan fontos dolgok, és nem árulnak el semmit, vagy csak keveset. Mégis, ha ezekkel a kódokkal valaki egyáltalán nem foglalkozik, akkor nagyon nehezen tudjuk elhelyezni. De vajon miért érezzük szükségét annak, hogy mindig mindent valamihez képest határozzunk meg?
Egyszer egy nyelvésszel beszélgettem, aki szerint többnyire a beszélgetéseink is önmagunknak a másikhoz képest való elhelyezéséről szólnak, nem pedig arról, ami látszólag a téma.
– Ebben tökéletesen igazat adok neki. Mi itt Magyarországon hajlamosak vagyunk hatalmi játszmává alakítani a legapróbb kommunikációs helyzetet is. Ha valaki odaszól a kollégájának, hogy „Hozd már ide azt a tollat!”, azonnal kezdődik a játszma, hogy „Miért én hozzam ide?! Gyere ide érte!” Ahol kevesebb, vagy másféle feszültség, viszont nagyobb belső nyugalom van az emberekben, ott semlegesebbek az ilyen helyzetek, sőt, inkább az csapódik le a megszólítottban, hogy „valami fontosat akar felírni a kollégám, ami talán nekem is fontos lehet, ezért dolgozzunk együtt azon, hogy felírhassa, és nehogy elfelejtse!” Nálunk azonban minden átalakul hatalmi beszélgetéssé, ami rengeteg felesleges energiát visz el a tényleges dolgoktól.
2015. 04. 10. (XIX/15)
